Gyakran mondják nekem: »Olyan sok erős nőt játszol!« Mire én: »Mondtad már valaha egy férfi színésznek, hogy milyen sok erős férfikaraktert játszik? Miért nem? Azért, mert az olyan természetes, hogy a férfiak sokfélék a vásznon?« Miért nem várjuk el a női karakterektől ezt a sokféleséget? Az én lányaim erősnek születtek! Jól meg is ijedtem tőlük.
Nincs olyan, hogy a legjobb színésznő. Nincs olyan, hogy a legkiválóbb élő színésznő. Bennfentesként én már csak tudom.
Nem elemzem agyon a szerepeimet. Egyszerűen csak megkeresem, hogy mi az bennem, amit használni tudok a feladathoz. És előre érzem, hogy melyik pillanatban fogunk valami nagyszerűt alkotni. Ez általában élesben, a színpadon történik, »benne a pillanatban«, ahogy a színiiskolában mondtuk.
Nálad idősebbet könnyebb eljátszani, mint fiatalabbat. A kort föl lehet ölteni magadra, de levetkőzni nem tudod.
Mike Tyson egy olyan filmben akart szerepelni, amelyben megküzdünk egymással, de én úgy gondoltam, hogy ez egy rossz ötlet. Nem voltam már fiatal, de ahhoz igen, hogy meghaljak. Megköszöntem neki, és mondtam, hogy szerintem ez nem egy jó ötlet. De továbbra is hívogatta a filmstúdiót, hogy egy olyan filmben akar szerepelni, amiben egymással bunyózunk.
Magasan az eddigi legrosszabb filmem… talán az egyik legrosszabb film az egész Naprendszerben, és ebbe beletartoznak azok a földönkívüli alkotások is, amiket még sosem láttunk… az Állj, vagy lő a mamám!-nál még egy laposféreg is jobb forgatókönyvet tudna írni.
Stallone nélkül talán nem lettem volna annyira motivált a 80-as években, hogy olyan filmeket csináljak, amilyeneket csináltam, és olyan keményen dolgozzak, mint ahogyan tettem. Versengő ember vagyok.
Nagy kávéfogyasztó vagyok, de refluxom lett, úgyhogy muszáj volt csökkenteni az adagot. Korábban akár napi 10 kávét is megittam. A Rocky 3. forgatása során viszont ez még napi 25-re is felment. A reggelim talán két kis zabkekszből állt, egy kis barna rizzsel és 10 csésze kávéból, mert a testzsírszázalékomat 2,8-ra akartam leszorítani. A telefonszámomra sem emlékeztem, az étrendem pedig nagyjából csak tonhalból állt. A memóriám teljesen eltűnt, készen voltam. Mindenféle káros fizikai tünetem is lett, de az ügy érdekében elviseltem.
Tériszonyom van, ami problémás, ha az ember olyan filmet forgat, mint a Függő játszma. Némileg skizofrén lehettem, amikor elvállaltam ezt a szerepet.
Előadóművészként a közönséggel való közvetlen kapcsolatot mindig előnyben részesítettem, vagyis a színpadon jobban éreztem magam, mint egy filmstúdió védettségében. A személyes kapcsolatteremtésre szükségem van, hogy megtudjam, jól végzem-e a dolgom.
Befutott színészként tanulja meg az ember, hogy az elmaradt siker nem tragédia: másnap reggel újra felkel a nap, és a reggelire visszatér az étvágy.
Szegvári Kati riporterrel egy gimnáziumba jártunk, és azt mondta, soha nem gondolta volna, hogy én tényleg színész leszek. Civilben ugyanis én egy borzasztóan gátlásos ember vagyok.
Amikor lefestem magam, az már nem én vagyok, azzal megszűnt a Gálvölgyi. Attól fogva van egy szerep, amit én eljátszok, a szerep elkezd működni, mert én Gálvölgyiként borzasztóan szégyelleném, hogy mutogassam magamat.
Ez egy hülye szakma, mert minden este tükörbe nézek, meg kifestem magam, hogy szép legyek, meg kihúzom a szemem, hogy jobban lehessen látni a színpadon. Az ember úgy megbarátkozik az arcával – nem mondom, hogy tetszem magamnak – mert ott van a tokám, amit utáltam világ életemben.
Minden egyes mondatomat ötször átgondolom, mielőtt kimondom, akár a kamera előtt, akár a színpadon. Hiába vagyok laza, premier előtt tizenhatszor kimegyek a vécére. Állandóan stresszelek.
Néha annyira kötődik az ember érzelmileg egy munkához, hogy a kötődés hosszú ideig nem múlik el. Aztán a teljes bénulás következik. Egyfajta idegkimerülés.
Hogy miért kedvelek egy szerepet? Nem tudom. Ha megtapasztalom, hogy működik, akkor megjön hozzá a kedvem, ami a próbák előtt általában még nincs.
Nyomot hagyni az emberekben, az érdekel engem. Egy összbenyomást, azt biztos szeretnék hagyni. Hogy valaki azt mondja, ez volt az a pasas, aki olyan furán tudott nézni, vagy ő mondta azt, hogy a Lövölde téren olyan hideg van, vagy ott a Garassal valami filmben be voltak festve! Hú, de jó volt az, amikor egy valamilyen szerepben… vagy amikor azt énekelte… vagy abban a kabaréban, hát az milyen jó volt! Az ő volt, tényleg? Ilyenfajta nyomot szeretnék én hagyni.
Amikor éjszakánként elkezdem a filmeket keresgélni a tévécsatornákon, akkor egy Al Pacinó-sat vagy egy Edward Norton-osat vagy egy Jack Nicholson-osat vagy Marlon Brandó-sat vagy Robert De Niró-sat keresek. Rettenetesen szeretem, nagyon bírom nézni a pofájukat. Reggel háromig bírom nézni azt a krimit, amit már láttam háromszor. Azt, hogyan néz a Pacino vissza a De Niróra, és miért úgy.
Ha van egy 99,99 százalékban tökéletes forgatókönyved, akkor semmit sem kell tenned. A napok romjai, A bárányok hallgatnak, a The Father mind közel tökéletesek. Amikor megtanulod a módját, hogyan pakold a szavakat az agyad bőröndjébe, ezek elkezdik irányítani a tested. Körbevezetnek a díszletben. Azt hiszem, ez olyan, mint a zongorázás. Ha egy Chopin-darabot játszol, hallod a kottát énekelni, és azt gondolod: Honnan a fenéből jön ez? Ugyanez a helyzet a színészettel, Shakespeare-rel. Nem kell játszanod, egyszerűen minden le van írva.
