Szegvári Kati riporterrel egy gimnáziumba jártunk, és azt mondta, soha nem gondolta volna, hogy én tényleg színész leszek. Civilben ugyanis én egy borzasztóan gátlásos ember vagyok.
Nyomot hagyni az emberekben, az érdekel engem. Egy összbenyomást, azt biztos szeretnék hagyni. Hogy valaki azt mondja, ez volt az a pasas, aki olyan furán tudott nézni, vagy ő mondta azt, hogy a Lövölde téren olyan hideg van, vagy ott a Garassal valami filmben be voltak festve! Hú, de jó volt az, amikor egy valamilyen szerepben… vagy amikor azt énekelte… vagy abban a kabaréban, hát az milyen jó volt! Az ő volt, tényleg? Ilyenfajta nyomot szeretnék én hagyni.
Amikor éjszakánként elkezdem a filmeket keresgélni a tévécsatornákon, akkor egy Al Pacinó-sat vagy egy Edward Norton-osat vagy egy Jack Nicholson-osat vagy Marlon Brandó-sat vagy Robert De Niró-sat keresek. Rettenetesen szeretem, nagyon bírom nézni a pofájukat. Reggel háromig bírom nézni azt a krimit, amit már láttam háromszor. Azt, hogyan néz a Pacino vissza a De Niróra, és miért úgy.
Ha van egy 99,99 százalékban tökéletes forgatókönyved, akkor semmit sem kell tenned. A napok romjai, A bárányok hallgatnak, a The Father mind közel tökéletesek. Amikor megtanulod a módját, hogyan pakold a szavakat az agyad bőröndjébe, ezek elkezdik irányítani a tested. Körbevezetnek a díszletben. Azt hiszem, ez olyan, mint a zongorázás. Ha egy Chopin-darabot játszol, hallod a kottát énekelni, és azt gondolod: Honnan a fenéből jön ez? Ugyanez a helyzet a színészettel, Shakespeare-rel. Nem kell játszanod, egyszerűen minden le van írva.
Magabiztos vagyok a koromat illetően. Az nem egy jó felfogás, hogy „mire eljátszhatod Lear királyt, már túl öreg vagy ahhoz, hogy emlékezz a szövegre”! Helyette azt kell mondanod, hogy „tökéletes memóriám van”! Ez az önhipnózis egyik formája. Tudtam, hogy minden izmom megvan ahhoz, hogy eljátsszam Lear királyt a magam módján, anélkül hogy önsajnálattal tenném ezt. Ugyanez igaz a The Fatherre. Teljesen magabiztosnak kell lenned. Nem arroganciára gondolok, hanem önbizalomra, ami egy teniszjátékosnak is van. És ne próbálj versenyezni, mert a színészet nem verseny. Sokkal inkább az együttműködésről, valamint a másokkal való gyengédségről és kedvességről szól.
Kétlem, hogy egy meleg filmsztárnak ugyanolyan lehetőségei lennének, mint egy heterónak. Ezt egy percig sem hiszem. Lehet, hogy durván hangzik, de jelen pillanatban így gondolom. Egyszerűen nem kapna annyi esélyt. És bár ennek nem szabadna így lennie, de ugyanezt tudnám mondani bármilyen más kisebbség esetében is. A hollywoodi filmipar még mindig nagyon konzervatív.
Szerintem a Schindler listája egy csodálatos film, Steven igazán rendkívülit készített. De egyáltalán nem vagyok elégedett a teljesítményemmel. Mert nem látok benne senkit. Csak magamat, Liam Neesont, tudod? Steven nagyon-nagyon aprólékosan irányított, megmondta, mikor dohányozhatok, mikor vegyek levegőt. Emlékszem, hogy azt mondtam: „Nem bírom. Nem vagyok báb”. Szóval nagyon sok jelenet van, amikről látom, hogy Steven pontosan megmutatta, hogyan tartsam a cigarettát, mikor kell levegőt venni, és mikor nézzek ide és mikor oda. Nem vagyok elégedett a teljesítményemmel, pedig szerintem a film mesteri.
Véleményem szerint, ha kifestek egy szobát vagy megjavítok egy széket, az nem feltétlenül jelenti azt, hogy nekem a továbbiakban akár festőnek vagy asztalosnak kellene lennem. Ez ugyanígy vonatkozik a színészetre is.
Az egyetlen személy, akivel színészként meg kell küzdened, te magad vagy.
Mi tagadás, jó volt viszontlátni magamat a mozivásznon. A Ki beszél itt szerelemről című Bacsó Péter-film után több szerződésajánlatot is kaptam. Sándor Pál megkeresett, hogy vállaljak feladatot a Déry Tibor Óriás című novellájából készülő tévédarabban, Verebes István egy Hilton-produkcióhoz kívánt szerződtetni, s felléphettem volna színházakban is. De nem vagyok én Bud Spencer, aki a Piedone-filmekért otthagyta a vízilabdát, a világversenyek nagy élményét. Rájöttem, végül is nem a film, a színpad az én világom. Belestem a kulisszák mögé, s ez kielégített.









