Tapasztalataim szerint amit a legtöbb ember szerencsének hív, az valójában nem más, mint a tehetség kombinálása a kedvező alkalom felismerésének képességével.
A végzetünk többnyire az utcasarkon hever. Egy darab kutyaszar, egy lotyó vagy egy lottóárus… a szerencse három leggyakoribb megtestesülési formája. Egy biztos: soha nem megy házhoz. Nekünk kell érte mennünk!
A szerencse olyan, mint a Tour de France: egész évben várod, aztán észre sem veszed, és már el is múlt.
A szerencse olyan, mint az agyag, bármikor újra lehet formálni, de az ember csak a sajátját tudja átgyúrni, a másét nem, és ezzel nem mindenki elégszik meg.
Nem az a boldogabb, akit a szerencse minden kegyével elhalmoz, hanem az, aki semmiben sem szorul rá.
Sok ember köszönheti a szerencséjét a jó tanácsoknak, amelyeket nem fogadott meg.
Minden szerencsétlenség, minden probléma magában rejti egy legalább olyan nagy, vagy még nagyobb szerencse magját.
A tehetség, s még a szorgalom is nem több, mint egy zseton, amivel játszani megyünk. Ha szerencsénk van jókor lenni jó helyen, akkor nyerünk.
Bizony, valóra válhatnak a tündérmesék, ha elfogadjuk gyarlóságainkat, ha bátorsággal, erővel, állhatatossággal és fenntartás nélkül kitartunk mellettük, és talán ránk mosolyog a szerencse.
Ne akarjunk bölcsnek látszani, ahol csak szerencsések voltunk!
A balszerencse olyan, mint a szerelmes nő: semmi köze az ésszerűséghez. Olykor látszólag minden ésszerűség ellenére csatlakozik valakihez, de éppúgy elhagyja minden konstatálható ok nélkül egyik pillanatról a másikra.
Szerencse az, mikor az alkalom készségbe botlik.
Aki szerencsés akar lenni, ne bízza a szerencsére.
Aki megpróbál mindig kitérni a balszerencse útjából, az a szerencsével sem fog soha találkozni.
Nem könnyű a szerencsét hidegvérrel fogadni.
A szerencse többnyire csak gyűjtőfogalom az ügyesség, rátermettség, ész, szorgalom és kitartás számára.