Nem sok mindenben értettek egyet. Tulajdonképpen semmiben. Állandóan veszekedtek, minden nap sértegették egymást. De a nézeteltéréseik dacára egy dolog közös volt bennük: imádták egymást.
Az igazi szerelem felemel és mindig többre sarkall. Lángra lobbantja szívünket és békét teremt az elménkben. Te ezt tetted velem, és remélem, én is ezt tettem veled.
A nők között is mindig úgy találtam, hogy akibe szerelmes voltam, annak kedveltem szagát is, minél erősebben izzadt, annál édesebbnek találtam az illatát.
A szerelem gondolatától irtózom, mert csak olyan nőt tudnék szeretni, akinek az életében én vagyok az egyetlen.
Milyen édes a szerelmes nő tiltakozása, amely azért késlelteti a boldogságot, hogy jobban ki lehessen élvezni gyönyöreit!
A szerelem lángja nem lobban fel két olyan szerelmes között, akiknek szíve gonddal és fájdalommal van tele.
A szerelem sebezhetővé tesz. Érzékeny dolog. Törékeny. És én elveszek ezekben. Ha szerelmes vagyok valakibe, hajlamos vagyok eltünedezni. Sokkal egyszerűbb néhány hónapig imádattal nézni egymásra, gyűjteni a szép emlékeket, és belsős poénokkal viccelődni, majd elmenekülni abban a másodpercben, amikor a dolgok kezdenek komolyra fordulni, majd megismételni az egész körforgást egy új személlyel.
A szerelem olyan, mintha tüzet innál, és abban bíznál, hogy nem éget meg, bár körülötted mindenki mást megperzsel.
A szerelem olyan, mint egy mély, fűrészfogakkal vágott, sóval telt seb. De néha megéri.
Mert nekem a szerelem merész,
halálig tartó összeesküvés,
gyönyörű, páros lázadás
a zsarnok elmúlás
ellen.
De a szerelem változást hoz. Ennyit azért csak megtanultam a mesékből. Vissza tud változtatni macskából, békából, szörnyetegből. Persze, valószínűleg arra is képes, hogy ilyen lényekké varázsoljon.
A szerelem nem a másik emberben van, hanem bennünk. Mi ébresztjük föl magunkban. De ahhoz, hogy fölébreszthessük, szükségünk van a másikra.