Ha családról van szó, a szívünk mélyén mind gyerekek vagyunk még. Nem számít, hány évesek vagyunk, mindig kell egy hely, amit otthonunknak nevezhetünk.
Ha túlnézünk a veszekedésen, fájdalmon és sértődésen, olykor jól esik emlékeztetni magunkat arra, hogy a családon kívül az égvilágon nincs fontosabb.
Nem mindig a vérrokonaink a családunk, hanem azok, akik ismerik minden titkunkat és így is szeretnek minket. És akik mellett végre önmagunk lehetünk.
Az életben tényleg a család a legfontosabb. Vannak napok, amikor imádjuk őket, máskor szeretnénk titkos árvák lenni, de végül is ők azok, akikhez mindig hazatalálhatsz.
Enid, örökre nyomot hagytál bennem. Ha hányingerem lesz egy szivárványtól, vagy vérezni kezd a fülem egy popdaltól, eszembe jutsz.
Élvezem a temetéseket. Azóta szökdösöm be rájuk, mióta el tudom olvasni a gyászjelentéseket.
Nem uralhatsz egy tomboló folyót, csak remélheted, hogy nem fulladsz bele.
Viszonylag ritkán tartok szeánszokat. Az élőket is épphogy elviselem, miért akarnék holtakkal közösködni?
Figyelj, a magunkfajták különlegesek. Eredetiek vagyunk, merész forradalmárok a serdülőkor pöcegödrében. Nem kell a nyomorultak megerősítése az önbizalmunkhoz.
Nem hagyhatod, hogy a jövő elvesztése miatti félelem megakadályozza, hogy megéld a mát.
Ha be akarod engedni a szívedbe a társadat, nem elég az ajtókat kinyitnod. Az ablakokat is ki kell tárnod.
Igazság szerint, mindenütt vannak szörnyek. És néha megesik, hogy az ártalmatlannak tűnő vadak a legveszélyesebbek. Nincs szükségük agyarakra vagy karmokra, a sötétben várakoznak észrevétlenül, aztán lecsapnak.
Nem hiszek a kötelező önkéntességben, a cukormázas történelemben, és a hepiendben. De mindennél kevésbé, a furcsa véletlenekben.
Nem hiszek a mennyben és a pokolban, de a bosszúban igen.
Előbb festem pinkre a hajam, minthogy anyámhoz forduljak.