Talán bölcsebb hallgatni vágyainkról, ha úgysem teljesülhetnek.
Vad, habzó nyálú tengerek
falatjaként forgok, ha fekszem,
s egyedül. Már mindent merek,
de nincs értelme semminek sem.
Előbb-utóbb eltörik az emberben valami, s attól fogva nincs benne többé erő és akarat.
Van az életben egy-egy pillanat,
Hogy nem várunk már semmit a világtól,
Leroskadunk bánat terhe alatt,
Szívünk mindenkit megátkozva vádol.
Míg porba hullva megsiratjuk,
Mi porba döntött – sok keserü álmunk,
Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen,
Míg testet öltött fájdalmakká válunk.
S lelkem itt e lomha árnyból, mely padlóm elöntve száll,
Fel nem röppen, – soha már!
Lombtalan lomb a mi lombunk,
Virágölő a virágunk,
Árnyéktalan az árnyékunk.
A feledés homálya. Sötét, csöndes és befejezett. Ráleltem a szabadságra. A teljes reménytelenség volt a szabadság.
Ha nem lakna lélek vagy elme,
ha nem szaggatna annyi kétség,
ha nem várnám mindig hiába
a bizonyosság illetését –
Ha egylényegű s zárt lehetnék
és hézagtalan, mint a szikla,
egyetlen és külön világ
a mindenségből kiszakítva.
S nem kérdezem, az ég ragyog-e még,
Azt sem kérdezem, hogy vagyok-e még?
Az őseimet elfelejtettem,
utódom nem lesz, mert nem akarom,
kedvesem meddő ölét ölelem
sápadt holdak alatt és nem tudom
elhinni néki, hogy szeret.
Csak a bátrak tudnak stílusosak maradni a teljes reménytelenségben.
Milliószor ébredt bennem újra a remény,
Megtalál a szó, és elindulsz felém.
Milliószor belenéztem minden arcba én,
De te nem voltál, és kihunyt a remény.
Ott nőttem fel, ahol a remény már kihalt,
El kellett viselnem mindig a vihart.
Kicsikét szűk a világ nekem,
Keresem benne még a helyem,
Nem látom tisztán a holnapot,
Lehet, hogy ebbe én ma még belehalok!
Mindannyian hercegnőnek és hercegnek születtünk, a legtöbben azonban békaként végezzük, aki már abban sem hisz, hogy egy nap jön valaki és megcsókolja.
A lázadásában, kivetettségében, magárahagyatottságában, testi és lelki elesettségében megvetett ember, aki – neki felróható és rajta kívül álló okok miatt – az élet vesztese, ha másnak már nem is, az Örökkévalóságnak mindenképpen kell.
Amikor az ember egy reggel úgy ébred, hogy minden vágyáról, céljáról le kell mondania, arra azt hiszem, nincs orvosság.
Egyszer élsz, van, ki egyszer se
Minden szív verje egyszerre
Lennék én lepke,
ha találnék lángot a sötétben.