Ott nőttem fel, ahol a remény már kihalt,
El kellett viselnem mindig a vihart.
Reménytelenség idézetek
Kicsikét szűk a világ nekem,
Keresem benne még a helyem,
Nem látom tisztán a holnapot,
Lehet, hogy ebbe én ma még belehalok!
Mindannyian hercegnőnek és hercegnek születtünk, a legtöbben azonban békaként végezzük, aki már abban sem hisz, hogy egy nap jön valaki és megcsókolja.
A lázadásában, kivetettségében, magárahagyatottságában, testi és lelki elesettségében megvetett ember, aki – neki felróható és rajta kívül álló okok miatt – az élet vesztese, ha másnak már nem is, az Örökkévalóságnak mindenképpen kell.
Amikor az ember egy reggel úgy ébred, hogy minden vágyáról, céljáról le kell mondania, arra azt hiszem, nincs orvosság.
Egyszer élsz, van, ki egyszer se
Minden szív verje egyszerre
Lennék én lepke,
ha találnék lángot a sötétben.
Azt nem remélem, hogy valaha boldogok lehessünk együtt; hogy ő nekem valaha bármi örömet adhasson. Ahhoz nincs hitem. De hiszem, bizonyos vagyok felőle, hogy az út, melyen ő elindult, ide, e ház küszöbéhez visszavezet; hiszem azt, hogy egykor összetörve, megalázva, az egész világtól gyűlölve, eltaszítva ide fog vánszorogni az utolsó menedékéhez. És akkor az, akit senki sem szeret többé, fog találni egy szívet, aki sohasem szűnt meg őt szeretni, s akinek akkor nem lesz egyéb életgondja, mint az ő sebeit, amiket a világból elhozott, begyógyítani, s a szennyfoltokat, amiket homlokán elhozott, letisztogatni. Ez az én erős hitem!
Ha jót ígér a holnap, ne dőlj be, el ne hidd,
Semmi jót nem fog adni, hazug szóval csábít.
A hajsza legborzasztóbb része az, amikor az áldozat észvesztve próbál menekülni, de már nincs hová.
A messzi világban egy réten ül
A jövő egy telefonnál,
Bele fennkölt szavakat mond nekem,
Hazudik, hogy valahol vár.
Mese, hogy volt egy öreg ember, s egyszer hullt a hó,
de az apóka s egy néni azt mondták: mégis, talán mégis,
mégis védik, ami megmaradt, hogy legyen úgy,
ahogy az élet kéri, ahogy senki sem érti, legyen mégis.
Lesz valaha egy új világ, mely megérti, mi fájt,
mely arról szól, hogy volt két ember, ki ugyanarra várt.
Rengeteg trauma ért kiskoromban. Gyűlöltem a megaláztatást, amikor a nagyobbak terrorizáltak. Ez az érzés örökké elkíséri az embert. A reménytelenség szörnyű érzése. Ezért mutattam mindig a világnak, hogy egy gonosz, kegyetlen vadállat vagyok.
Gyerekekkel magukra hagyott nők. Tele van velük a világirodalom. Erre nincs magyarázat, elfogadható érv, egyértelmű az ítélet. Mert képtelenség ilyesminek kitenni egy nőt, mert kegyetlenség elhagyni a gyerekeidet, és mert egoizmus érezni a házasság után… Mert élettelen életbe zuhan a nő, magával rántja a gyerekeket, a fájdalomtól megbomlik a tudata, a kíntól elhagyja a méltósága, lelkét az ereje, testét a lelke. Csak a végtelenbe zuhanás van, s kemény a föld.
A reménytelenség idővel eltompítja a pótolhatatlan veszteség fájdalmát.
Segítség, segítség,
segítség, érzem, az élet közelít,
pedig csak meghalni szeretnék.
A valódi reménytelenség a meghozott döntéseink mérgezett gyümölcse, egy gyümölcs, amit ha nem rágsz meg, egészben kell lenyelned. A valódi reménytelenség annak a felismerése, hogy esetleg nem tettünk meg mindent, amit kellett volna. Addig pedig hiába érezzük a megoldások kulcsát szorosan a kezünkben, az onnan mindig ki fog csúszni.
Száz lábnyira állok,
De elesek a közeledben…
Szeretni annyit tesz, mint ráébredni arra, hogy két lélek egymásért teremtődött; ennélfogva annak, amelyik észreveszi, hogy a másik mit sem érez iránta, nem marad más, csak a halál.
Szórakoztató reménytelenül szerelmesnek lenni. Veszélyes, de szórakoztató.
Aki nem remélt semmit, nem eshetik kétségbe soha.
