Egész életemben nagyon egyedül éreztem magam. Egyedül nőttem fel gyerekként, és ez csak a közelmúltban változott meg, mióta jobban magamhoz ölelem a családom és a barátaim. Akárcsak Rilke vagy Einstein, az ember képes azzal a paradoxonnal élni, hogy egyszerre cipel mázsás fájdalmat és valódi örömet. Ez az érettség, ez a növekedés.
Csak mert nyugodt vagyok, még lehetek könyörtelen is. Ez nem zárja ki azt, hogy közben rendes ember maradjak.
Azt hiszem, újra felfedeztem magamban az embert, azt a személyt, aki egykor voltam. Kemény leckét kaptam. Nagyon drágát, nagyon fájdalmasat. De az egész dolog megtanított valami nagyon fontosra és értékesre. És néhány dolog jó okkal történik.
– utalt a börtönben eltöltött időre.
Igyekszem abba a tartományba kerülni, amiben nyugodt vagyok. Emberi lény vagyok, érzelmekkel, amiket kordában kell tartanom. Ez az egyik erősségem.
Miért bűvöl el annyira ez a világ,
mikor egy aranybánya van benned?
Te magad vagy szemednek fénye, mivel önmagaddal vagy, önmagadon még nem léptél túl, amitől pedig fényed megszázszorozódhatna. A fény, amelyet keresel, a te visszatükröződő fényed, de egészen addig nem háríthatod el a külső fények vakító ragyogását, ameddig a belső világosságod nem sokszorozódik meg akár százezerszeresen is.
Ne aggódj olyan dolgok miatt, amin nem tudsz változtatni, szenteld annak a figyelmedet, amin tudsz javítani.
A legtöbben másokat hibáztatunk azokért a dolgokért, amik nem működnek az életünkben. A házastársunk a hibás a boldogtalan családi otthon miatt, a főnökünk a hibás a munkahelyi stressz miatt, egy idegen a hibás, amiért forgalmi dugóba kerültünk, és persze a szüleink a hibásak, amiért megrekedtünk. Mindenhol a felelősöket keressük, ez azonban nem más, mint önmagunk mentegetése. Ha másokra kenjük a felelősséget az életünk miatt, biztosan boldogtalanok leszünk, hiszen így csak az áldozatot játsszuk.
Nem azért nem merünk megtenni valamit, mert nehéz, hanem azért nehéz, mert nem merjük megtenni.
Nincs rosszabb annál, mint amikor elszalasztasz egy különleges embert, és még évek múlva is azon agyalsz, hogy mi lett volna, ha odalépsz hozzá. Sose feledd: a próbálkozás egy lehetőség, a siker vagy a visszautasítás egy élmény, míg a félelem miatt elszalasztott cselekedet csak a nagy büdös semmi.
Kaktusznak lenni könnyű. Nyers erővel ellökni magadtól
mindenkit, vastag falakat felhúzni könnyű. De odaadni azt, ami
vagy, kinyílni a világra és megélni a saját teljességedet,
vállalva azt, hogy rád taposhatnak… Nos, ehhez kell az erő.
Bármit akarjunk is az élettől – társat, több pénzt, jó egészséget, a siker örömét nyújtó pályát vagy megvilágosodást –, ez mind ugyanarra vezethető vissza: minden vágyunk, kívánságunk, minden jelkép mögött boldogok akarunk lenni. Végtére is, ha tökéletesen boldogok vagyunk, mi másra van szükségünk? És ha nem vagyunk azok, nincs az a kapcsolat, karrier vagy siker, amely kielégülést nyújthat.
Az, aki feltérképezetlen területen jár, gyakran érzi úgy, hogy elakadt aközött, aki volt, és akivé válni készül. A kockázatok vállalása – az egzisztenciális vagy érzelmi kockázatoké, nem az ostoba hősködés – hozzátartozik az utazáshoz. Szembe kell nézned legmélyebb félelmeiddel, és önként el kell engedned azt, akiről azt hitted, hogy te vagy. Ha békés harcosként kívánsz élni, az bátorságot, odaadást és kitartást követel meg.
Azok, akik háborúban állnak önmagukkal, minden alkalommal legyőzettetnek. Köss hát békét magaddal.
Szívesen változtattál az öltözködéseden és a frizurádon, cseréltél nőt, vagy állást. Nagyon készséges vagy abban, hogy bármit megváltoztass, kivéve önmagadat.
Jobban teszed, ha felelősséget vállalsz egész életedért, és nem a többieket vagy a körülményeket hibáztatod a kellemetlenségeidért. Amikor kinyílik majd a szemed, látni fogod, hogy egészségi állapotod, boldogságod, és életednek minden körülménye legnagyobb részben miattad olyan, amilyen, legyen ez tudatos vagy tudattalan.
Bátorság kell változtatni, bátorság kell elismerni, hogy boldogtalanok vagyunk. Bátorság kell, hogy magunk mögött hagyjuk a múltat, és a bizonytalan jövő felé induljunk. Mert rémisztő a lehetőség, hogy elbukhatunk. Hogy nem lesz jobb, mint amilyen most. Pedig megtalálni magunkat nem más, mint elveszett önmagunk hátrahagyása. Egy olyan ismeretlen út, amelynek a végén képtelenség egyedül állni. Én várni fogom saját magam. Hogy támasza lehessek annak az elesett, gyenge és elfáradt lelkemnek, aki a hosszú út után érkezik a célba.
Szeretem föltenni a kérdést, hogy miért történik ez vagy az, miért viselkedem úgy, ahogyan. Manapság ezen mintha ritkábban gondolkodnának az emberek, mint régen, így aztán hamarabb sopánkodnak és vádaskodnak, mint hogy a dolgok mögé néznének. Én még mindig törekszem a tisztánlátásra. Sokat segít, ha azt nézem meg egy ügy kapcsán, ki fizetett rá, és kinek lett nagy haszna belőle. Ha ezt tudom, könnyebben eligazodok az életben.
A lelkem még mindig vad és fiatal, de már nem érzem szükségét, hogy állandóan szép nőkkel jelenjek meg a nyilvánosság előtt. Nem elhatároztam, hogy így lesz, egyszerűen csak nem érzem már helyesnek ezt az én koromban. Ha a férfiak igazán őszinték magukhoz, akkor belátják, hogy mindent a nők miatt csinálnak. Én a nők miatt lettem színész, ahogy sok más pályatársam is. Voltak időszakok az életemben, amikor tudtam, hogy ellenállhatatlan vagyok a szebbik nem számára, de most már nincs így, ez pedig szomorúvá tesz.
