Magyar ember – rongya zászló;
étele a tál;
dudvaszedő nemzet vagyunk, értünk
mezítláb jön foltozott halál!
Nem titok, hogy Magyarország történelme elszomorítóan sok stresszt hagyományozott a magyar népre, amely a mai napig sújtja szülőhazám lakóit.
Európában hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy nemzeteink – és nemzeti identitásaink – fix dolgok, részben mivel a nemzetállamok eszméje modern formájában Európában született. Azt is gondoljuk, hogy a liberális demokrácia a norma. Ha azonban visszatekintünk a történelemre, és szétnézünk a világban, láthatjuk, hogy messze nem ez az általános, és az állammal történő azonosulás igenis törékeny fogalom olyan országok esetében, ahol több nemzet vagy nép él közös határokon belül.
A törvénytelenséggel küzdve egy még törvénytelenebb törvényt alkottunk, amely igazolta és segítette a népirtást. Imádott nemzetünk máig a fegyverek megszállottja, állandó dilemma övezi a pisztolyokat és puskákat és azok romantikus kötődését a gyilkos múlthoz. Szeretjük a westerneket. Mindent a westernekből tanulunk, mégsem tanulunk belőlük semmit. Továbbra is oktalan módon gyilkoljuk egymást. A pisztolyhős archetípusa, amelyet Brando utánozhatatlan naturalizmussal jelenített meg, máig velünk maradt.
A haza birtokbavétele nem zászlólengetés.
A hazafiság nem díszmagyar, nem könnyes szemű elaléltság, nem vak menetelés, nem ájtatos csodálat.
A hazafiság nem a haza másik fiának, lányának utálata.
A hazafiság a közös élet öröme, a közös akarat, a felismerés és elfogadás, hogy különbözőségeink mellett is egyek vagyunk a hazában, és ez jó, ezért küzdünk, hogy ez így maradjon.
Baj van azzal az országgal, melynek közélete mások megvetésére, utálatára, mi több, az eltérő gondolkodású, kultúrájú, életmódú emberekkel szemben érzett gyilkos indulatokra épül.
Baj van azzal az országgal, amely nem közös cselekvésre, hanem a vezetők rajongó követésére hívja polgárait.
Baj van azzal az országgal, amely a nyers erőt jobban tiszteli a becsületnél.
Baj van azzal az országgal, melyet urai kifosztanak, népe mégse lázad.
Baj van azzal az országgal, amely megtagadja a segítséget a bajban lévőtől, például szomszédjától, amikor az történelme talán legnagyobb küzdelmét folytatja, mert egy mocskos hatalom megtámadta, öli embereit, asszonyokat, gyerekeket, rabolja földjeit.
Aztán még hozzáteszem: baj van azzal az országgal, amely elhiszi, hogy egyszerre lehet adókat csökkenteni és eközben az állam mégis többet adhat majd mindenre, mindenkinek.
Baj van az országgal, amely szerint majd megoldjuk okosba.
Mi egyre inkább ilyen ország lettünk.
Orbán tette, de mi nem csak engedtük, többségünk még örült is neki.
Legalább egy évszázada menekülünk fel nem ismert és el nem fogadott sorsunk elől. A nemzetet múltja semmire se jogosítja a mában. És végképp semmit nem mond arról, hogy mire lesz képes holnap. Nincs magyar felsőbbrendűség, nincs magyar faj, nincs magyar előjog. Semmi nem jár csak azért, mert magyarok vagyunk.
Baumgartner Zsolttal kapcsolatban az volt az egészen csodálatos, hogy olyan volt, mintha friss levegő érkezett volna. Fiatal volt, alázatos és gyors. A csajok imádták, a csapat is kedvelte őt. Mindenki odáig volt érte. Szerintem nagyon jó példa volt az országotok számára. A magyaroknak büszkének kell lennie arra, ahogyan viselkedett, ahogyan beilleszkedett a csapatba és amilyen profin bonyolította például az interjúkat. Mindent korrekten csinált, annyira örültem neki, mintha a saját fiam lett volna. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jó példát mutatott Magyarországnak a viselkedésével és azzal, amennyire professzionálisan vezetett.
Mi, a nép mindig többen vagyunk, mint a zsarnokok. A történelem nem a milliárdosoké.
(részlet a 2025. március 15-én elmondott beszédéből)
Az nem lehet, hogy az a föld, ahol Petőfi Sándor szíve pihen, nem éreznék, hogy mi az igaz és mi a csalfa. Ne hagyjátok magatokat megvezetni, segítsetek, ahogy mindig az ezeréves történelmünk alatt!
(részlet a 2025. március 15-én elmondott beszédéből)
Milyen vezető, aki elárulja a hazáját, és össze akarja ugrasztani a magyart a magyarral?
(részlet a 2025. március 15-én elmondott beszédéből)
A nemzetnek elsősorban józanságra van szüksége. Lehetőségeinek és kötelességeinek nyugodt számbavételére. Magyarország, mint lázából kigyógyulni soha nem tudó, nem is akaró ember, évtizedek óta végletes érzelmek vezette hely lett. Gyűlölet, küldetéstudat, rajongás és letargia vezeti – de hova is? Ide: a semmibe. Utolsók lettünk Európában, fekete bárányok a világ jobbik felének szemében, közös történet nélküli, önmagát pusztító ország. A “mindent vagy semmit” mentalitás szerencsejátékhoz illik, nem egy nemzet vezetéséhez. Ha a józanság nem kerekedik felül, ha az egymást kizáró, végletes igazságok háborúja uralkodik, akkor maradunk, ahol vagyunk: a pusztulat árnyékában.
Ezt akarják?
Mi nem.
Ha Önök sem, akkor jöjjenek velünk!
(Facebook – 2025. 03. 18.)
Olyan a magyaroknak a nyelvük, mint az olaszoknak a pizzájuk vagy a franciáknak a croissant-juk. Kuriózum. Fenséges és ízletes.
Az embereknek nem kell indok az utálatra. A magyar embernek pedig pláne nem.
Új mítoszokat csak olyasmikből lehet „gyártani”, amik egy egész nép lelkületéből fakadnak, találkoznak egy nép, nemzet gondolatvilágával, tradícióival, identitásával, hőskultuszával, mondavilágával, tehát valamilyen módon a normális emberi élettel van kapcsolatuk. A Nyugat új mítoszokat semmiből sem képes alkotni, miközben meg van róla győződve, hogy ő a legmitikusabb hely a földön. Ezeknek az összes „mítosza” – a BLM-től kezdve a woke-ideológiáig – csak büdös lábvíz, amelyet egy önmagát túlélt és rothadó kultúra és civilizáció erjesztett magának, miközben a valódi tradícióit erőszakkal felszámolja.
A magyarokat sajnos, az jellemzi, és ez sok, külföldön tett utazásom során megerősítést nyert, hogy változásellenesek, és sokszor mintha az a szó, hogy változás, már önmagában sok emberben riadalmat kelt. Pedig mindig cselekedni kell, a cselekvés pedig sokszor éppen változással kezdődik.
Erős, megingathatatlan meggyőződésem, hogy igazi nagyság, igazi mély hazafiság és áldozatkészség sohasem lehet hiábavaló és mindig a nemzeti erő egyik forrása marad.
Tapasztalat szerint minden szabadságharc fokozza a nemzeti érzést és öntudatot, és egyúttal növeli az érzékenységet a nemzetellenes elemekkel, törekvésekkel szemben.
Jó lenne hinni. Jó lenne tudni, hogy valamikor ez az ország nem hivatalokból és parasztokból lesz, hanem emberekből. Egyfelé néző magyarokból.