– Már késő bocsánatot kérni?
– Soha nem az.
Az élet túl rövid ahhoz, hogy haragot tartsunk. Túl rövid ahhoz, hogy eltaszítsunk magunktól valakit anélkül, hogy meghallgatnánk, amit mondani szeretne.
Szeretném felverni lelkem dalával
A szomorúk szívét, a világot.
Most megbocsátok annak is,
Aki bántott.
Megbocsátani annyi, mint már nem gyűlölni, lemondani a bosszúról.
Ha szeretsz valakit, soha eszedbe se jut, hogy megbocsáss neki. Az lehet, hogy állatian összeveszel vele valamin, és foggal és körömmel próbálod meggyőzni, megváltoztatni, de ha vége a veszekedésnek, és fikarcnyit se változott, akkor továbbra is elfogadod olyannak, amilyen. Sose lehetsz olyan öntelt, olyan gőgös, olyan fölényes, hogy azt mondod magadban, vagy neki, hogy „megbocsátok neked”.
Aki átöleli, mozgásképtelenné teszi az ellenséget.
Csak addig tart a vétek, amíg bűntudat élteti.
Neked még azt is megbocsátom
hogy nincs mit megbocsátanom,
kegyetlenül jó vagy te hozzám,
a jóságod már fájdalom,
neked még azt is megbocsátom,
hogy vak gyanúsításaim
miatt én bűnhődöm, felőröl
a magam-fabrikálta kín,
neked még azt is megbocsátom.
Könnyű szeretni azt, akik a kedvünkben járnak, de a szívedben akkor leszel gazdag, ha bántottak, és megbocsátasz.
Amit elkövetett ellenem, aljas volt, de miután megváltozott a szíve mélyén, már nem róhatom fel neki.
Azóta az emlékezés nélküli városban járok, a Nevetés és Felejtés könyve a kezemben, könnyeim szépek és láthatatlanok, hát megadatott neki a megbocsátásom: tessék.
A megbocsátás olyan radír, amely eltörli a fájdalmas múltat.
Az életben csak egy dolog biztos – leszámítva a halált és az adózást. Mindegy, mennyire próbálkozol, mindegy, mennyire jók a szándékaid, akkor is hibázni fogsz, és megbántasz másokat, és téged is megbántanak. És ha fel akarsz épülni, csak egyetlen dolgot mondhatsz: megbocsátok. Ha valaki igazságtalan, mi igazságra törekszünk. Megbocsátás nélkül a régi viták nem ülnek el. A régi sebek nem hegednek, és a legtöbb, amit remélhetünk, az az, hogy egy nap szerencsénk lesz, és feledni tudunk.
Amikor megbocsátunk valakinek, nem felejtjük el a fájdalmat kiváltó eseményt.
Azért fogadunk el valakit, mert nekünk, hozzánk jó; azért bocsátunk meg valakinek, mert rosszat okozott nekünk. Jóságukért fogadjuk el az embereket, rosszaságukért bocsátunk meg nekik.
Egyetlen szó van, amely kifejezi azt a kivételes pillanatot, amikor feloldozzuk azt az embert, aki mély sebet ejtett rajtunk. Ez a szó pedig (…) a megbocsátás.