Mondhatsz bármit, egy jó könyv az jó könyv. Akármilyen nyelven is írták.
Akármilyen legyen a könyv, az olvasót soha boldogtalanná nem teszi, nem teheti.
Ti, kik cenzúra által csak azt akarjátok megakadályozni, hogy az ember írva ne árthasson senkinek, legyetek következetesek, és mindent akadályozzatok. Hogy az ember könyvével árthat némelyeknek, az tagadhatatlan, de másoknak megint használ; így van ez az egész természetben, mint néhány példában fölebb érintém. Az ember kezével nemcsak úgy árthat, ha könyvet ír, hanem úgy is, ha valakit meglő, megcsonkít, megver, más tulajdonát elveszi sat. Tehát gyökerénél kell az orvoslást kezdeni, azaz kezét kell az embernek elvágni, akkor aztán bizonyos, hogy nem árthat. Az ember meglát valamit, neki megtetszik, s elveszi; tehát szemét ki kell vájni, hogy semmi olyast meg ne lásson, mit elvinni kedve kerekednék. Továbbá az ember egy helyen szobájában maradva nem árthatna a szobáján kívül levőknek, de ő nem marad otthon, hanem elkimegy, s többnyire úgy árt; hogy az ne történhessék, lábait vagy kötözzétek meg, vagy vágjátok el, ekkor nem árthat lábával.
Nem tudtok alaposan gondolkodni s cselekedni. Ne akkor tiltsátok meg a gyümölcsöt, mikor már érett s talán némelyek ettek is belőle, hanem a fát gyökerestűl vágjátok ki, mielőtt még virágzott volna. Így ne a könyveket akadályozzátok, mert minden gátolás mellett néha mégis a szerintetek legveszedelmesebb, legkárosabb könyvet olvassák, hanem eszközöljétek, hogy senki még olvasni se tudjon. Így bizonyosan nem ír senki ellenetek.
Eléggé régimódi vagyok. Reménykedek benne, hogy mindig akad majd képregény kisgyermekek, kamaszok és felnőttek részére, különösen azért, mert semmi sem helyettesítheti a lapok illatát, az érzést, ahogy egyesével forgatjuk az oldalakat.
Nem tudom, egyedül vagyok-e a legboldogabb, de egy biztos: sohasem lehetek úgy sokáig társaságban, akár az övében is, akit (Isten tudja jól, s talán az ördög is) imádok, hogy sóvárogni ne kezdjek lámpám és szörnyen rendetlen könyvtáram meghittsége után.
Ha mindig olvasni tudnék, sose érezném a társaság hiányát.
Nem tévedhetek (legfeljebb ízlésben) olyan könyvet illetőleg, amelyet kiolvasva leteszek és újra felveszek; és nem lehet teljesen rossz az a könyv, amely csak egy, egyetlenegy olvasót is talál, akinek őszintén tetszik.
A könyv zsebre vágható és sutba dobható, összefirkálható és lapokra téphető, elveszthető és újra megvásárolható. Aktatáskából előráncigálható, uzsonnázás közben elénk teríthető, az ébredés pillanatában életre kelthető, elalvás előtt még egyszer átfutható. Nem kell telefonon értesíteni, ha nem mehetünk el az órarendbe iktatott találkozóra. Nem haragszik meg, ha felébresztjük szendergéséből álmatlan éjszakáinkon. Mondanivalója egészében lenyelhető, vagy apróra megrágható. Tartalma szellemi kalandozásokra csábít és kielégíti kalandvágyunkat. Mi megunhatjuk őt – ő sohasem un meg bennünket. A könyv örök útitárs – mindaddig, amíg ki nem nőjük és a következő kedvéért el nem hajítjuk.
A televízió nemcsak időben vonja el az ifjúságot az olvasástól. A kép könnyebben követhető, mint a betű; a mozgó képre gyorsabban reagál a lusta képzelet, mint a mozdulatlanra, a hangosított mozgókép követeli a legkisebb szellemi energiabefektetést. Minimális testi – és ennél is kevesebb szellemi – fáradozás árán jutunk élményekhez. Ifjúságunk – tisztelet a kivételnek – nem olvas eleget.
A mai napig szeretek egy könyvet kinyitni, beleszagolni. Olyan illata van, mint a friss kenyérnek.
A bölcsesség legnagyobb mestere az élet; azonban gyakran felkeresd a rég elhunytakat is, kik tanulások, vizsgálatok s tapasztalások által gyűjtött kincseket a maradék számára könyveikbe letették.
A könyvek száma végtelen, a te éveid pedig végesek, s óráidat s napjaidat oly sok egyéb foglalatosság kívánja magának. Mint az üres beszédű társalkodót, úgy kerüld a tartalmatlan könyvet. Sőt ne könnyen végy kezedbe oly mívet, mely a genie lángjegyét homlokán nem hordja; a nagy író művét pedig mély figyelemmel tanuld keresztül. Így az olvasásnak szentelt órák nem lesznek elveszve, mint azoknál, kik választás és cél nélkül ezer meg ezer köteteket forgatnak keresztül, vagy, hogy emlékezetöket terheljék, vagy jegyző könyveiket becs nélküli apróságokkal megtömjék, vagy unalmas pillanataikat megöldököljék. Az élet csak úgy éri célját, ha tetteknek szenteltetik.
A penészes könyvekbe zárt tudás aligha van bárkinek is javára, így értéktelen, hacsak használni nem lehet.
Amikor gyerekként olvasol egy könyvet, az oly módon válik az identitásod részévé, mint egyetlen más olvasmány sem az életed során.
Az írásról szóló művek többnyire tele vannak hülyeséggel. A regényírók, beleértve e mű szerzőjét, nem nagyon tudják, mit csinálnak – miért működik a dolog, ha sikerük van, és miért nem, ha nincs. Úgy véltem, minél kurtább a könyv, annál kevesebb benne a hülyeség.
Egyszerre három-négy könyvet olvasok, állnak az ágyam mellett, hurcolom őket ide-oda a házban, ki a teraszra, a kertbe, át a nagyszobába, néha a konyhába is, a kisoroszi faházba is, ott is ki-be, a kertbe, a verandára, a szobámba. Így érzem jól magam, ha velem vannak. Ezért vettem könyvhurcoló kosarat, és könyves táskát az utazásokhoz.
Én nem csak az vagyok, aki voltam, hanem mindaz vagyok, amit szenvedéllyel olvastam.
Ha kevés időm van – mindig kevés időm van –, megengedek magamnak, mondjuk, egy óra olvasást. Nézem az órám: még tíz perc. Alkuszom magammal. Na még csak öt perc, aztán még egy fél oldal – könyörgök magamnak. Aztán indulatos leszek: égjen oda a vacsora, ne jöjjenek vendégek, nem indítom el a mosást, egye fene, elég lesz öt óra alvás. Én most olvasni akarok!
