A veszedelmes szerelmi viszonyokról szóló történetek csak akkor élvezetesek, ha az olvasónak tökéletesen biztonságos szerelmi viszonya van.
Az élet nem romantikus regény. Az igazság az, hogy a romantikus regények azért olyan kelendőek – azért vevő rájuk annyi ember -, mert senkinek az élete nem hasonlít rájuk. Csak mindenki azt szeretné.
Ez röhejes, a romantikus regényírókon mindenki csak röhög (amíg el nem olvas egy romantikus regényt!).
Tudom, egy szál nyomorult kis romantikus történelmi regény nem váltja meg a világot. De az csodás volna, ha pár embert olvasás közben olyan boldoggá tenne, mint engem írás közben.
Az olvasás az egyik leghatékonyabb formája a személyiségfejlesztésnek. Olvasás közben magadhoz beszélsz, és neki minden szavát elhiszed. Vele nem vitatkozol, és ebben a hatékony párbeszédben van alkalmad elgondolkozni az olvasottakon. Ezek a gondolatok, ezek a jegyzetek, észrevételek, az Aha!-érzések juttatnak el oda, ahová szeretnél menni.
Ahhoz, hogy jó regényt írjon valaki, nem férfinak vagy nőnek kell lenni, hanem öregnek, legalábbis rettentő tapasztaltnak, és jó, ha emellett az ember lelke androgün.
Vannak, akik azt állítják, hogy a könyvek magukat írják, de ez hazugság. A könyvek nem maguktól íródnak. Gondolatok, kutatás, hátfájás, jegyzetelés kell hozzá és sokkal több idő, meg munka, mint azt az ember képzelné.
Az olvasás áthidalja az idő, a tér és az ismeretségi kör közötti szakadékot.
Egy jó történet olyan, mint egy különálló kis világ, a könyv meg a film pedig lehetővé teszi, hogy akkor léphessünk be az ajtaján, amikor csak kedvünk tartja. Ha egyszer átéltük, már soha, senki nem veheti el tőlünk.
A könyv egyik nemzedék végrendelete a másik számára, egy halálba induló öreg tanácsa az életbe lépő serdülőnek, parancs, amelyet az őrszem továbbít váltásának.
Aki könyvet olvas, kezdetnek éppúgy hajlandó eltársalogni az időjárásról, mint akárki más, de innen általában tovább is tud lépni.
Annyi könyv létezik, mégis mennyit kellene még megírni! A sok téma, mint érett gyümölcs csüng a fa tetején. Nem nagy élvezet felmászni értük az ingatag létrán, kúszni az ágak között, hogy leszedhessük őket – de micsoda öröm, ha megvannak!
Egy pár szavas intelem egy órára szól, egy könyv egy egész életre.
A valóságban a dolgok gyakran még sokkal abszurdabbak, mint a könyvekben.
A regények folyton akkor érnek véget, amikor csúcspontjára hág a szenvedély. Mintha az író nem vágyna tovább időzni hősei és gyávái sorsával. Minden könyv végén elkelne egy függelék, Húsz év múlva címmel. Ez olyan édesül gonosz dolog lenne.
Az elbeszélő prózában a lélegzés nem a mondatoktól, hanem nagyobb egységektől, események ütemétől függ. Az egyik regény piheg, mint a gazella, a másik fújtat, akár a bálna vagy az elefánt.
A könyvek nem tehetnek róla, hogy ha a világosság fáklyáját, amit lobogtatnak, bűnös emberek gyakran tűzcsóvának használják fel, és életet, gondolatot hamvasztanak el vele.
Mindig jobban szerettem a rossz könyveket, mint a jókat, valahogyan őszintébbeknek, természetesebbeknek ítéltem őket. A jó könyv rendesen nagyon is szándékos valami; mindenféle ravaszkodásnak, művészkedésnek a szülötte, hogy úgy mondjam, a jó könyv olyan rossz könyv, amelynek sikerült sikerülnie. A rossz könyv nem akar semmit, még rossz se akar lenni: van benne valami üde naivság, bájos átlátszóság, amiben gyönyörködni lehet vagy legalábbis mulatni rajta.
Vannak olyan könyvek, amelyek álmodni hívnak, és vannak olyanok, amelyek megmutatják a valóságot.
