A bűnügyi történetek igen nagy százalékban kaphatók bármelyik pályaudvari könyvárusítónál. Mikor egy tizenhat éves fiú lelő egy rendőrt, egymillió olvasó észre sem veszi, hogy a fiú végeredményben csak azt a fantáziát élte ki, amelyet ők oly élvezettel olvasnak.
Csak olyasmit olvasok szívesen, amit nem értek. S mivel nem értem, számtalan értelmezést el tudok képzelni.
Élet és halál kérdése, hogy az ember húsz és harminc közt mit olvas. Ezt nekem is megmondták, mikor húszéves lettem, de én sem hittem el.
A könyv semmihez sem hasonlítható kulturális tőke. A könyv az, ami ablakot nyit nekünk a világra. (…) Csupán a szemünk mozgatásával megtanulhatunk olyan elméleteket, amelyek alkotóik önfeláldozásába vagy akár életébe kerültek. Minden tankönyv egy lépés az ország dicsőséges jövője felé.
Abban ugye egyetértünk, hogy a könyveknek ott a helyük, ahol a legnagyobb szükség van rájuk, és nem porosodnak olvasatlanul egy elfeledett polcon?
Nem hiszek a kötelező olvasmányok listáiban. Nem hinném, hogy az embereknek elő kell írni, hogy mit olvassanak. Ezzel azt kockáztatjuk, hogy az olvasás kötelességgé válik, ami oda vezetne, hogy az olvasók meggyűlölnék a szegény írókat. Szerintem jobb, ha mindenki szabadon olvashat, és megtalálhatja a saját kincseit. Mindenki lelje fel azokat a könyveket, amik gazdagítják a belső világát, lelkesítik és ábrándozásra késztetik. Akár olyan is lehet, amit én személy szerint ki nem állhatok. Nekem az ellen sincs kifogásom.
A való élet sokkal rosszabbul van felépítve, mint egy jó regény.
A könyvek a legcsendesebb és legkitartóbb barátok; a legelérhetőbb és legbölcsebb tanácsadók, és a legtürelmesebb tanítómesterek.
Egy csomót olvasok… szemetet is. Mindig találok időt az Ótestamentum olvasgatására, a Moby Dick-et, ezt-azt Shakespeare-től és mintegy tizenkét hasonló kaliberű regényt minden évben legalább egyszer elolvasok, mert mindig tanulok vagy látok valami értékeset, amin az előző olvasások alkalmával átsiklottam.
A világ, bocsánat, szar, de ugyanakkor színes is, és mindkét tulajdonságából remek regényeket szőhetünk.
Tudom, milyen mágikus erővel bírnak a bűnügyi regények, megmutatnak egy sereg apró részletet a mindennapi életből, ezek terelgetik a fejezeteket, egyiket a másik után, s ez igazi menekülés azok számára, akiket agyonnyom a valódi élet.
Engem az ken a falhoz, mikor olyan a könyv, hogy az ember a végén azt szeretné, ha az író iszonyú jó haverja lenne, akit akkor hív föl, amikor akar.
Egy gyermek egyedül a könyvével valahol bent a lélek titkos szobáiban saját képeket alkot, amelyek minden mást felülmúlnak. Ezekre a képekre az embereknek szüksége van. Azon a napon, amikor a gyerekek fantáziája többé már nem tudja megalkotni őket, azon a napon az emberiség szegény lesz. Minden nagy dolog, ami a világban történt, először egy ember fantáziájában történt, és hogy a holnap világa hogyan fog kinézni, nagyrészt annak a képzelőerőnek a mértékétől függ, amit azok birtokolnak, akik éppen most tanulnak meg olvasni. Ezért van szüksége a gyerekeknek könyvekre.
Az a mű, amelyet elolvasnak: él, az a mű, amelyet másodszor is elolvasnak: megmarad.
Aki elmélkedés nélkül olvas, olyan, mintha emésztés nélkül enne.
Könyveket kiadni különben rangon alulinak tartom; csak azért teszem, keressenek valamit a könyvkereskedők, ha már annyit zaklatnak írásért.
