Mostanra megöregedtem, vagy legalábbis fiatalnak már nem nevezhetem magamat, és minden, ami a szemem elé kerül, az rögtön valami másra emlékeztet, éppen ezért semmit sem látok már úgy igazán. Egy szemrevaló, lángvörös hajú fehérnép nekem már csak ugyanolyan, mint az a másik száz hasonló lány, akivel életem során találkoztam, ha nem éppen az édesanyjuk jut eszembe róluk, és emlékszem, hogyan serdültek felnőtté, és milyen volt végignézni, amint meghalnak. Ez az öregkor átka, mert minden csak a visszhangja valami másnak.
Neil Gaiman
1960. nov. 10. -
angol fantasy, képregény, sci-fi regényíró
Vannak, akik azt állítják, hogy a könyvek magukat írják, de ez hazugság. A könyvek nem maguktól íródnak. Gondolatok, kutatás, hátfájás, jegyzetelés kell hozzá és sokkal több idő, meg munka, mint azt az ember képzelné.
Vajon az otthon olyasmi-e, ami egyszer csak kialakul egy helyből, ahol sokáig él valaki, vagy olyasmi, amit a végén megtalál az ember, ha elég sokáig és elég erősen akarja?
Amikor eléred a kisházat, azt,
ahonnét indultál,
felismered, pedig jóval kisebbnek
látszik, mint emlékeidben.
Menj végig az úton, át a kerten,
amit csak egyszer láttál.
És menj haza. Vagy teremts otthont.
Minden embernek, aki valaha volt, van vagy lesz, van egy dala. Ezt a dalt nem írta senki. Van dallama, van szövege. Nagyon kevesen jutnak odáig, hogy eléneklik a saját dalukat. A legtöbben attól félünk, hogy a hangunk nem elég jó hozzá, vagy a szöveg túl butuska, túl őszinte, netán túl fura. Így az emberek inkább megélik a dalukat.