Amikor elmentél tőlem, majdnem meghaltam,
De az élet szép, s a lemezgyárat felhívtam,
És emlékül neked ezt a dalt írtam.
Megőrizlek téged féltett kincseim között,
Őrizd meg te is a verset a homlokod mögött.
A szegénység nyomorult állapot, melyben a szerelem még úgy is elfogyna, ha a tengernél nagyobb volna.
Arra kell gondolni, hogy az embereknek mennyi komolyabb bajuk van, mint a szerelmi szenvedés. Meghal valakijük. Nincs mit enniük. Operálják őket. Tulajdonképpen szégyellni kellene szerelemtől szenvedni.
Kérem a Sorsot, sorsod kérje meg,
Csillag-sorsomba ne véljen fonódni
S mindegy, mi nyel el, ár, avagy salak:
Általam vagy, mert meg én láttalak
S régen nem vagy, mert már régen nem látlak.
Virágok közt veled lenni,
tudom, szép volna, kedvesem.
Virág sincsen, te sem vagy már,
miért hagytuk, hogy így legyen?
Szemed íriszén magunkat látom,
Fénylő tükör a döbbenet.
Sok életet meguntam már,
De most örülök neki, hogy itt lehetek.
Túl a bűnön, a megbánáson,
Hitem tüzéhez ülök közel,
Mellém fekszel, és azt se bánom,
Hogy úgy alszol el, ahogy megszoktad már
Másvalakivel.
Hiába szeretek,
Hiába szeretett,
Sohasem gyógyul a seb.
Jöhet új szerelem,
Ugyanazt keresem,
Valahogy semmi se szebb,
Mint az a pillanat,
Amikor megragadt
Szívem a szíved falán.
Csillagok alatt fekszik a test,
Az enyém, a tiéd, akárkié.
Könyörögnék, hogy engem szeress,
De nem ragyogsz rám már soha többé.
Nem szerettelek soha, de soha,
Én igazán nem szerettelek, soha.
Mégis ma újra álmodom,
De tudom már, hogy többé nem lehet.
Százszor is újra kezdeném,
Mert úgy jó, ha mindig szenvedünk,
De igazán Te sem szerettél,
Boldogok soha nem leszünk.
Ha menni kíván, megteheti. Jelenlétének terhe sokkal nagyobb, mint az élvezet, amit a kínzása nyújt.
Én nem törtem össze a szívedet, magad törted darabokra, s ezzel az enyémet is.
Ha az ember fiatal, vagy lehet akár öreg, és beleszeret valakibe, először elkezdi idealizálni, aztán piedesztálra emeli, végül tükröt lát a másikban. Csakhogy egy idő után ebben a tükörben a saját hibáit is kezdi észrevenni, és minél jobban látja, annál inkább fölnagyítja, míg végül képtelen elviselni és szétrombolja a szerelmet, mondván, hogy erre nincs szüksége.
Ha szerelmes vagy, súlytalanul lebegsz. Ám ha elveszíted ezt az érzést, újra be kell lépned a légkörbe. És az elég durva is lehet. Ahogy egyik molekula pattan le rólad a másik után, egyre gyorsulsz, majd egyszer csak megyulladsz és felrobbansz, míg nem találsz egy másik szívet, ami épp ezen ment keresztül, de már földet ért és kihűlt. És akkor újra lebegni kezdesz.
Mi a pokol? A fájdalom afölött, hogy már nem tudunk szeretni.
Egy mosolyba bújva még most is az arcodra fagynék,
Veled álmodni könnyebb, mint egyedül ébren, vagy valaki mással.
Lesz majd más, ki szeret téged,
hidd el, kislány, ez az élet,
rohanó, suhanó szó.
Halott virágok illatát nyögik a fák,
És megrázkódik a táj.
Valami véget ért, valami fáj.
Ne fájjon, amire nincs orvosság. Aminek vége, vége.