Gondoljon néha-néha rám,
Szerelmes holdas éjszakán,
S ha egyszer visszatér hozzám,
Nem válunk soha talán.
Jó éjszakát kedvesem,
Búcsúzom magától,
Búcsúzom kedvesem,
A nagy boldogságtól.
Tudom, többször kéne átölelni téged,
és jobban kéne vigyáznom rád.
S neked többször kéne átölelni engem,
mert az mindig, mindig visszavisz hozzád.
Hívj fel mikor tudsz, lány
Felmenni, lemenni, bemenni, kimenni, megfordulni
Szeretem azt, ahogyan most mozogsz.
Öregedjünk meg együtt,
A sors bármit is rendel.
Így állunk elébe mi,
Ketten, egy szerelemmel.
Ugyanúgy szomjazlak én, mint záport a sivatag egy pillantásod után.
Megtanultam szeretni, és te segítettél ebben,
Még mindig szeretlek, nem tudom kifejezni szebben.
Már csak ennyire vagyok képes, már csak ennyi telik tőlem.
Nem jöttél el – mióta is?
Hiányoztál – egy éve már.
Most bezuhansz az ablakon,
oly hirtelen, hogy szinte fáj,
alattomosan, nesztelen
rohansz reám – s én, áldozat,
riadt örömmel, részegen
fuldoklom csókjaid alatt.
Mondjak neked újat magadról?
Tudod, hogy tisztelnek a lelkes kövek?
Tudod, hogy a Nap a szíved?
Tudod, hogy a Nap nélkül nincs élet?
Hogy a sötétség a rettenet,
és nem él, aki retteg?
Mondjak újat rólad?
Szeretlek.
Mert egyre inkább bennem vagy:
mindjobban fáj, ha nem vagy itt.
Félszív, félszem, félszó – a fájás
egész csak, s a félsz, hogy a világ
nélkülem vidít-szomorít.
Megismertem a holnapot:
terád hasonlított,
terád, miránk –
lobogott
és nyugodt volt, mint a láng,
– s mint a mi éjszakánk,
amelyen megéreztük forró
és röpítő és egybeforró
embersorsunkat, a szerelmet,
– én azt, hogy hiába ölellek,
te azt, hogy hiába ölelsz,
ha nincsen más, csak ez a perc,
hogyha mögötte meg nem érzed
és meg nem érzem az egészet.
Az ég lassan elborul,
súlyosan alszik a kék.
Ugye, nem lesz háború?
Ugye, foglak látni még?
Várlak, mert tudom: visszajössz;
visszajössz, mert tudod, hogy várlak.
– Ha nem az vagyok, akinek hiszel?
– Akkor azt szeretem majd, aki valójában vagy.
Te vagy a legjobb az életemben. Rövid élet, elcseszett, de egyetlen percet sem bánok belőle.
Minden nap fáradt lánggal ég, nélküled.
Egyedül meddig bírom még?
Minden nap várom, hova sodor a szél,
De úgysem hiszem el,
Hogy igazán itt felejtettél.
Amíg jót ígérsz,
Te jót remélsz,
Hát lépj ki álmomból,
Ahol régen élsz!
Altass el, ringass, mint régen,
Már értem a mesét,
hogy jól csak a szíveddel látsz.
De néha még a szív is téved.
Lágy vagy és idegen,
Hozzám repülsz a széllel,
Álom terem a szemeden,
Ha mellettem alszol el.