Tudod a világom is neked adnám,
hogy az életemben örökre csak te legyél.
Kedvesemnek idézetek
Még ha most nem is tudom elmondani, hogy mit érzek, az életemet azzal fogom tölteni, hogy megmutassam, mennyire szeretlek.
Kapcsolódó személyek / kategóriák
Zene, felhangok nélkül,
Vonzás, szemérem nélkül,
Tested, szerelmed nélkül,
Élet, életed nélkül,
Nem kellenek.És neked?
Ne hidd, hogy befejezted, vagy befejezhetem.
Sohasem kértük, célunk a végtelen.
Jó volt haladni eddig kéz a kézben.
Nem ígérhetek semmit – kezdte a szemembe nézve –, nem tudom megmondani, merre tartunk, de azt megtehetem, hogy átadom magam neked, vigyázok rád, amíg együtt kószálunk az élet vad oldalán, és minden tőlem telhetőt elkövetek, hogy soha ne kelljen megbánnod, hogy velem vagy.
Hogy is felejthetnélek el téged,
a sok gyönyörű emléket a sok gyönyörű évet,
a gyönyörű szép szemed amibe a szerelmünk égett,
számunkra nem létezik olyan szó hogy vége.
Közénk soha nem állhatnak, szívemben a szíved,
A csillagokat neked adom, nem is kell kérned.
Szerintem meg sem érdemellek,
Érték vagy rongy életemben,
Rám bízhatod magad, örökké őrizlek édenemben,
Hordozlak kezemben, vigyázom az álmod.
Talán még fel sem fogtam azt, mit kaptam,
talán én mást érdemelnék.
Ahhoz, hogy mind az összes jót visszaadjam,
talán egy élet is kevés.
Hisz úgy szeretsz, ahogy soha senki más,
csak te vagy szívemnek a megváltás.
Gondoljon néha-néha rám,
Szerelmes holdas éjszakán,
S ha egyszer visszatér hozzám,
Nem válunk soha talán.
Jó éjszakát kedvesem,
Búcsúzom magától,
Búcsúzom kedvesem,
A nagy boldogságtól.
Tudom, többször kéne átölelni téged,
és jobban kéne vigyáznom rád.
S neked többször kéne átölelni engem,
mert az mindig, mindig visszavisz hozzád.
Hívj fel mikor tudsz, lány
Felmenni, lemenni, bemenni, kimenni, megfordulni
Szeretem azt, ahogyan most mozogsz.
Öregedjünk meg együtt,
A sors bármit is rendel.
Így állunk elébe mi,
Ketten, egy szerelemmel.
Ugyanúgy szomjazlak én, mint záport a sivatag egy pillantásod után.
Megtanultam szeretni, és te segítettél ebben,
Még mindig szeretlek, nem tudom kifejezni szebben.
Már csak ennyire vagyok képes, már csak ennyi telik tőlem.
Nem jöttél el – mióta is?
Hiányoztál – egy éve már.
Most bezuhansz az ablakon,
oly hirtelen, hogy szinte fáj,alattomosan, nesztelen
rohansz reám – s én, áldozat,
riadt örömmel, részegen
fuldoklom csókjaid alatt.
Mondjak neked újat magadról?
Tudod, hogy tisztelnek a lelkes kövek?
Tudod, hogy a Nap a szíved?
Tudod, hogy a Nap nélkül nincs élet?
Hogy a sötétség a rettenet,
és nem él, aki retteg?
Mondjak újat rólad?
Szeretlek.
Mert egyre inkább bennem vagy:
mindjobban fáj, ha nem vagy itt.
Félszív, félszem, félszó – a fájás
egész csak, s a félsz, hogy a világ
nélkülem vidít-szomorít.
Megismertem a holnapot:
terád hasonlított,
terád, miránk –
lobogott
és nyugodt volt, mint a láng,
– s mint a mi éjszakánk,
amelyen megéreztük forró
és röpítő és egybeforró
embersorsunkat, a szerelmet,
– én azt, hogy hiába ölellek,
te azt, hogy hiába ölelsz,
ha nincsen más, csak ez a perc,
hogyha mögötte meg nem érzed
és meg nem érzem az egészet.