Bár bilinccsé font szívemmel
Tarthatnálak, hogy ne menj el,
S avval téged, amíg élek,
Önmagamhoz köthetnélek!
Kedvesemnek idézetek
Téged szeretlek,
Hogy Te szeretsz, nem is olyan fontos:
Két ember s mind a kettő bolondos.
Mi lesz velünk, majd eldönti talán
A Sors, e bölcs, gondos.
Kapcsolódó személyek / kategóriák
Meleg karokban melegedni,
Falni suttogó, drága szókat,
Jutalmazókat, csókolókat:
Milyen jó volna jónak lenni.
Ha durcás kis arcod
Egészen az arcomra
Fekteted, Te, én kicsi lányom:
Nem bánom:
Csak a könnyeink folyanak össze.
Én asszonyom, ugy-e, hogy így lesz?
Örök lesz a mi nagy csatázásunk
S örök a nászunk.
Egy nap csak kétszer gondolok rád – amikor egyedül vagyok, és amikor valaki mással.
Minden könyvem minden sorából a kegyed nevét olvasom ki.
Figyelmed és féltésed üvegbúrát varázsolt
körém, hogy sérthetetlen legyek. A szerelem
így idegenített el mindentől a világon.
Aztán megszerettetted a világot velem.
Szerelmes szívem, áldjon meg az úristen elébbeni jó egészséged magadásával és hosszú élettel. Nem kevés panaszom vagyon reád, édes asszonkám, hogy nekem ilyen ritkán íratsz magad felől. Ím mostan bizonyos postát küldött gubernátorunk hozzám, ki ötödnapra jött ide, s Vincen voltál, mégis nekem semmit nem írattál, én pedig ez óráig minden héten legalább két levelet, de bizony némely héten négyet is írtam és küldtem.
(Bethen Gábor levele Károlyi Zsuzsannának; Pozsonyszentgyörgy melletti tábor, 1621. augusztus 17.)
Te vagy, akit ma szeretek.
– Minden szerelmemmel szeretlek mindenem
neked adom az erdőt
benne a házacskával
minden jóval, amit csak
megépítettem, örömömben
élsz majd velem – azt akarom
légy boldog.
Egy szót se szólj. Csak nézz a napba,
míg én a fejemet lehajtom.
Két mozdulatlan kőszoborra,
így hulljon ránk a nyári alkony.
Én nem vagyok fellegek közt kódorgó lélek. A romantikát se szeretem. De a mi ismeretségünk az én életem egyetlen s örökké tartó romantikája. Minden szívnek van egyetlen ilyen, de az enyém, a mienk a legszebb.
Mindketten tele vagyunk tüskékkel, de tőled jobban esik a tüske, mint mástól az ölelés.
Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elbeszélnék.
Én úgy szeretlek.
A cigarettához
és a szalonkabáthoz te vagy a hit.
Az én szemem most már sohase álmos –
és hallgatom a szíved zajait.
Te vagy, mi van, te vagy az emlék,
te vagy, ki küld és hívogat
futnék tetőled s visszamennék,
dajkáld el az én kínomat.
Én nem hiszek a nőbe. Nem a kézbe,
mely ad-vesz, a szájba – kis piros ajtó,
most nevető, most bánatos-sóhajtó –
a karba, amely integet igézve:
de hittem a te két jó-jó szemedben,
a két szemed mélyén horgonyt vetettem,
én mindig a lélekbe-szembe hittem,
most is hiszek, megálltam, várok itten.
Téged keresnek szemeim,
Csak tégedet, szerelmem!
S mindenkit látnak szemeim,
Épen csak tégedet nem!
Ne látnám többé a napot, eget,
Csak láthatnálak, lelkem, tégedet!
Eltűntél a halál utáni élet kavargó hullámai között. Megérintett karmád varázspálcája, és már sehol sem voltál. Noha te szem elől tévesztettél engem, én téged sohasem! Utánad eredtem a világító asztrális tengeren, ahol dicső angyalok vitorláznak. Követtelek sötétségben, viharban, felbolydulásban és fényben. Úgy vigyáztam rád, ahogyan a madár őrködik fiókája felett.
