Én nem vagyok fellegek közt kódorgó lélek. A romantikát se szeretem. De a mi ismeretségünk az én életem egyetlen s örökké tartó romantikája. Minden szívnek van egyetlen ilyen, de az enyém, a mienk a legszebb.
Mindketten tele vagyunk tüskékkel, de tőled jobban esik a tüske, mint mástól az ölelés.
Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elbeszélnék.
Én úgy szeretlek.
A cigarettához
és a szalonkabáthoz te vagy a hit.
Az én szemem most már sohase álmos –
és hallgatom a szíved zajait.
Te vagy, mi van, te vagy az emlék,
te vagy, ki küld és hívogat
futnék tetőled s visszamennék,
dajkáld el az én kínomat.
Én nem hiszek a nőbe. Nem a kézbe,
mely ad-vesz, a szájba – kis piros ajtó,
most nevető, most bánatos-sóhajtó –
a karba, amely integet igézve:
de hittem a te két jó-jó szemedben,
a két szemed mélyén horgonyt vetettem,
én mindig a lélekbe-szembe hittem,
most is hiszek, megálltam, várok itten.
Téged keresnek szemeim,
Csak tégedet, szerelmem!
S mindenkit látnak szemeim,
Épen csak tégedet nem!
Ne látnám többé a napot, eget,
Csak láthatnálak, lelkem, tégedet!
Eltűntél a halál utáni élet kavargó hullámai között. Megérintett karmád varázspálcája, és már sehol sem voltál. Noha te szem elől tévesztettél engem, én téged sohasem! Utánad eredtem a világító asztrális tengeren, ahol dicső angyalok vitorláznak. Követtelek sötétségben, viharban, felbolydulásban és fényben. Úgy vigyáztam rád, ahogyan a madár őrködik fiókája felett.
Az, hogy te vagy nekem, büszkeséggel tölt el, és boldoggá tesz, ha csak rád gondolok. De kétszer olyan boldog leszek, ha végre újra átölelhetlek, s láthatom azt a szerető szempárt, amely csak nekem ragyog, s ha megcsókolhatom azt az édes kis ajkadat, mely csak értem remeg.
Te adj a szemeimre könnyet,
mert könny nélkül én csak nem-látó, vak vagyok.
Be jó dacolni,
Be jó a cifra bánat,
Be jó bolondulni utánad.
Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”
Elpusztulok, de nem tudok élni nélküled. Akard, hogy élhessek melletted. Minden gyötrelmedet érzem. Kalauzod nem merek lenni, de esküszöm: mindent teérted. Hiszen csak te vagy nekem valaki.
Nem áhított így soha senki,
Nem tud téged más így szeretni
Óh, jaj,
Hiába, hiába, hiába.
Zavart, beteg, megtört a lelkem,
Ezer fájó sebet kapott,
Lázas hittel úgy érzem néha,
Hogy tőled várhat balzsamot.
Várlak, követlek, szomjuhozlak,
Te vagy a célom életem…
…Pedig tudom, hogy már a multat
Nem adod vissza énnekem.
Minden vagyok, amit vártál,
Minden vagyok, amit nem sejtsz,
Minden vagyok, mi lehetnék.
S minden vagy, mi lehetséges,
Minden lehetsz, mire vágyok,
Talán semmi, talán Minden.
Oh, ha tudtad volna, mennyire szeretlek,
Nem hurcolna vállam nyomasztó keresztet,
Lihegő ajkaim nem átkot szórnának
Csak örökre Téged, Téged csókolnának.
Ha megszidlak levélben
Vagy pimasz fütyölésben
Vagy ha másnak kinállak,
Hozd szivemhez a szived
És sirass, mert hazudok:
Tulságosan kivánlak.
El tudod-e fojtani szenvedélyed hangját, kedves? Minél terhesebb és súlyosabb felhők vonulnak az égen, annál vadabbul tör ki a zivatar.
