Figyelmed és féltésed üvegbúrát varázsolt
körém, hogy sérthetetlen legyek. A szerelem
így idegenített el mindentől a világon.
Aztán megszerettetted a világot velem.
Szerelmes szívem, áldjon meg az úristen elébbeni jó egészséged magadásával és hosszú élettel. Nem kevés panaszom vagyon reád, édes asszonkám, hogy nekem ilyen ritkán íratsz magad felől. Ím mostan bizonyos postát küldött gubernátorunk hozzám, ki ötödnapra jött ide, s Vincen voltál, mégis nekem semmit nem írattál, én pedig ez óráig minden héten legalább két levelet, de bizony némely héten négyet is írtam és küldtem.
(Bethen Gábor levele Károlyi Zsuzsannának; Pozsonyszentgyörgy melletti tábor, 1621. augusztus 17.)
Te vagy, akit ma szeretek.
– Minden szerelmemmel szeretlek mindenem
neked adom az erdőt
benne a házacskával
minden jóval, amit csak
megépítettem, örömömben
élsz majd velem – azt akarom
légy boldog.
Egy szót se szólj. Csak nézz a napba,
míg én a fejemet lehajtom.
Két mozdulatlan kőszoborra,
így hulljon ránk a nyári alkony.
Én nem vagyok fellegek közt kódorgó lélek. A romantikát se szeretem. De a mi ismeretségünk az én életem egyetlen s örökké tartó romantikája. Minden szívnek van egyetlen ilyen, de az enyém, a mienk a legszebb.
Mindketten tele vagyunk tüskékkel, de tőled jobban esik a tüske, mint mástól az ölelés.
Ha nevetnél, én is örülnék,
vacsora után melléd ülnék,
pipámat egy kicsit elkérnéd
s én hosszan, mindent elbeszélnék.
Én úgy szeretlek.
A cigarettához
és a szalonkabáthoz te vagy a hit.
Az én szemem most már sohase álmos –
és hallgatom a szíved zajait.
Te vagy, mi van, te vagy az emlék,
te vagy, ki küld és hívogat
futnék tetőled s visszamennék,
dajkáld el az én kínomat.
Én nem hiszek a nőbe. Nem a kézbe,
mely ad-vesz, a szájba – kis piros ajtó,
most nevető, most bánatos-sóhajtó –
a karba, amely integet igézve:
de hittem a te két jó-jó szemedben,
a két szemed mélyén horgonyt vetettem,
én mindig a lélekbe-szembe hittem,
most is hiszek, megálltam, várok itten.
Téged keresnek szemeim,
Csak tégedet, szerelmem!
S mindenkit látnak szemeim,
Épen csak tégedet nem!
Ne látnám többé a napot, eget,
Csak láthatnálak, lelkem, tégedet!
Eltűntél a halál utáni élet kavargó hullámai között. Megérintett karmád varázspálcája, és már sehol sem voltál. Noha te szem elől tévesztettél engem, én téged sohasem! Utánad eredtem a világító asztrális tengeren, ahol dicső angyalok vitorláznak. Követtelek sötétségben, viharban, felbolydulásban és fényben. Úgy vigyáztam rád, ahogyan a madár őrködik fiókája felett.
Az, hogy te vagy nekem, büszkeséggel tölt el, és boldoggá tesz, ha csak rád gondolok. De kétszer olyan boldog leszek, ha végre újra átölelhetlek, s láthatom azt a szerető szempárt, amely csak nekem ragyog, s ha megcsókolhatom azt az édes kis ajkadat, mely csak értem remeg.
Te adj a szemeimre könnyet,
mert könny nélkül én csak nem-látó, vak vagyok.
Be jó dacolni,
Be jó a cifra bánat,
Be jó bolondulni utánad.
Álljon előmbe izzó, forró nyárban:
„Téged szeretlek, Te vagy, akit vártam.”
Elpusztulok, de nem tudok élni nélküled. Akard, hogy élhessek melletted. Minden gyötrelmedet érzem. Kalauzod nem merek lenni, de esküszöm: mindent teérted. Hiszen csak te vagy nekem valaki.
Nem áhított így soha senki,
Nem tud téged más így szeretni
Óh, jaj,
Hiába, hiába, hiába.
Zavart, beteg, megtört a lelkem,
Ezer fájó sebet kapott,
Lázas hittel úgy érzem néha,
Hogy tőled várhat balzsamot.
Várlak, követlek, szomjuhozlak,
Te vagy a célom életem…
…Pedig tudom, hogy már a multat
Nem adod vissza énnekem.
