Nagyon szeretem a karácsonyt. A készülődésben az a legizgalmasabb, hogy mindenkivel számolni kell, ajándékot találni neki, aztán beszerezni azt, és ez persze nehéz is, sok időt is igényel. Viszont magam sem vagyok könnyű eset: nem mondom meg soha, hogy mit szeretnék karácsonyra, mert ha meglepetésként ér az ajándék, ha nem is tökéletes, borzasztóan tudok neki örülni.
Tél volt, havas arcú, békés tüzű, karácsonyváró tél, és mi pásztorjátékra készültünk a göllei iskolában. Én voltam az egyik angyal.
Azért jutott ez múltkor az eszembe, mert advent volt akkor is, csillagos advent, amikor a roráték hajnali zsongása úgy áradt szét a sötét utcákra pillogó ablakszemek között, mint a Szépség és Jóság meleg ígérete. Ez volt az az idő, amikor a betlehemes társaságok kialakultak, s egyúttal a tagok is megkapták szerepeiket. Igen, mert más angyalnak lenni és más pásztornak, más gazdának lenni és megint más bojtárnak. Rátermettség kell ehhez, sőt tehetség, nem is beszélve a kellékekről… szakállról, bajuszról, subáról, láncos botról és főleg magáról a betlehemről, melyet a tavalyi tapasztalatok alapján kell megépíteni.
Az éjszakából régi karácsonyok bukkannak fel emlékeim villanásaiból, és megvilágítják az elmúlt időt és embereket, akik élnek újra és örökké a kis karácsonyi gyertyák puha, libegő fényében.
Tök mindegy, mit csinálsz, ha karácsonykor felmész a netre, úgyis van egy finomabb süti, egy boldogabb család, egy gusztább halászlé, egy tökéletesebb mézeskalács, egy jobban megpakolt asztal, egy szebb karácsonyfa… Vagy éppen több ajándék a fa alatt, és több fő a fa mellett.
Már konkrétan bele lehetett fulladni a karácsonyi posztokba. Minden követettem percenként töltötte a storykat a készülődésről, és posztolta a hangulatosabbnál hangulatosabb, beállított, agyonfilterezett képeket. Sütés-főzés, fenyőfa, karácsonyfa, rénszarvasfül, Reszkessetek, betörők!, forró csoki, díszek, mézeskalács, ajándékcsomagolás, Kevin, családi fotó, nagyi, te is mosolyogj, szeretemazéletem, szeretemacsaládom, szeretemakarácsonyt, mindentmegmutatok, húdeboldogvagyok. Sóhajtva bezártam az Instát, hagyva, hogy mindenki élje a hamis áloméletét.
Mikor gyerek voltam, így aranyozta be a karácsonyi ajándékot a karácsonyfa fénye, az éjféli mise zenéje meg a mosolyok varázsa.
– A Mikulás nem létezik – mondtam.
– Az lehet – felelte apu. – De az ajándékok igen.
Az Északi-sark. A Mikulás otthona. A karácsony főhadiszállása.
– Létezik a Mikulás?…..
– Mikor karácsony van, akkor te adod az ajándékot, vagy ő? – Kérlelhetetlen volt. Feladtam. Éreztem, hogy tudja az igazságot, csak tőlem akarja hallani. Már tudja, hogy nincsenek csodák. Csetlő-botló felnőttek vannak, akik próbálják egyengetni a világot, és teliaggatni a szürke valót rejtélyes, boldogságot hozó lényekkel.
Az emberek nem attól híznak meg, amit karácsony és szilveszter között megesznek, hanem amit szilveszter és karácsony között.
A karácsonyt nem az a varázs teszi, melynek fenyőgallyas, gyertyafényes s angyalszárnyas keretéből gyermekszobák s gyermeklelkek öröme csattan ki felénk; nem is az a nagy, elvont eszme teszi, mely fölött vitáztak századok s halmozódtak pergamenes kódexek: hanem a karácsonyt (…) az az édes, meghitt bensőség teszi, mely mint szellem és élet kitölti lelkünket, mely mint bizalom s áhítat fakad ki kedély világunkban.
Palotákban s kunyhókban egyaránt a karácsonyfa arra int, hogy a világot csakis a béke s a szeretet teheti jóvá s nemessé.
A karácsonyfa alá mindig gyermekörömmel, gyermekhittel s gyermekszívvel s szeretettel kell állanunk. Akinek ez nincs, s mégis odaáll, az ott úgy fest, mint virágos májusi réten a kiégett kormos s hamvas pásztortűz helye.
Adventben vízbe teszünk kökényágakat s azok kivirágoznak, s az ember örül neki, örül az élet titkának s a szépség kibontakozásának. Nemde ily ág legyen lelkünk, mely az adventi vágytól új életre virágzik ki s szeretetét s odaadását szépségében, a szív tisztaságában leheli Üdvözítője felé?!
Minden lélek egy-egy tenger, s minden érzelme egy-egy hullám. S a karácsonyi éjből ezek a tengerek dagállyá dagadnak.
A karácsony hangulata úgy elömlött a világon, mint a nagyúri parknak májusesti illata, melyből kijut a kastélynak, de kijut a faluszéli kunyhónak is, s érezi azt nemcsak a főúr, hanem az országút vándora is. Ez a hangulat ugyancsak édes s emberséges; van benne annyi szeretet és megnyugvás, annyi biztató remény és szent öröm, hogy nemcsak a hívő, hanem a hitetlen is megérzi varázsát. Ez a hangulat mint általános jóindulat járja be a világot; örülünk azon, hogy szeretetünket másokkal megéreztetjük, s hogy viszont másoktól jóindulatot veszünk s hogy élvezhetjük azt, hogy szeretnek minket.
Karácsony-éj, legszentebb éj! Mennyei fény, ezüstös angyalszárnyak szövődnek sötét fátyolodba s a teremtést édes angyalének ébreszti föl karjaidból. Angyalok ereszkednek le benned magányos lejtőkre s éneklik az isteni szeretet diadalénekét. A mennyei harmónia leolvad a ködös, álmos völgyekbe, akkordjai ellejtenek a hegyek csúcsain s felhőket ringatnak hullámaikon; az erdők suttogása elakad az éji szellőben, s az alvó halandókra az álom legrózsásabb látomásai hullnak.
Koszorút kötünk a karácsony örömeiből s az újév reményeiből, glóriás fenyőgallyból s küzdelmes pálmaágból. Gondolatainkra két világosság vetődik, az egyik a karácsonyéj fényessége, a másik az újév hajnalának bíborsugárzása. Bűbájt gyakorol, izgalmat kelt mindkettő; az egyik a régi öröm bája, mely mindig új, – a másik az újév izgalma, mely már oly régi.