Szókat kell csinálnunk. Újságok által ugyan igen megbántják a fület, de a fül hozzászokik az új szókhoz, s nyertünk általa.
A világot romantizálni kell. Így találjuk meg ismét az eredeti értelmét. Ha a közönségesnek magasabb értelmet, a megszokottnak titokzatos külsőt, az ismertnek az ismeretlen méltóságát, a végesnek a végtelen látszatát kölcsönzöm, romantizálom azt.
Feltörekvő írók gyakran siránkoznak nekem: – Van egy ötletem, de attól tartok, valaki más már megcsinálta. Igen, minden bizonnyal. A legtöbb dolgot már megcsinálták mások – de nem te.
Minél szebb a könyv, annál kevesebb az eshetőség, hogy eladható. Minden kiváló ember fölébe emelkedhetik a tömegeknek, a sikere tehát egyenes arányban van azzal az idővel, ami alatt műve értékét megismerhetik.
Én is csak a szavakkal játszom, amelyek mögött talán ott van a valóság, amiről szintén nem lehet tudni, hogy micsoda.
Első szabály. Ne használjunk pontosvesszőt! A pontosvesszők transzvesztita hermafroditák, amik az égvilágon semmit nem jelentenek. Mindössze azt jelzik, hogy leírójuk járt egyetemre.
S mintha csak vérig akarnák sérteni az irodalmat, a stílus egyik klasszikusának nyilvánítják azt a Sztálint, aki képtelen leírni egy helyes orosz mondatot. Bohóc vonásai ellenére van valami mélységesen tragikus ebben a bizantinizmusban, ebben a rendőruralomban.
Aki a gyermekek lelkében horgonyozta le írói dicsőségét, igen bölcsen cselekedett, emléke jó helyen van.
Írni, írni, írni. Ennél jobb terápiát nehezen tudok elképzelni. Gyógyító ereje van annak, ha kiönthetjük magunkból a szart, és megtisztulhatunk.
A költészet inkább az általánosat, a történelem az egyedi eseteket mondja el.
Édes a hallott dal, de mit a fül
meg sem hall, még szebb.
A filozófiai alapigazságok csak akkor alapigazságok, ha szívverésünkben érezzük azokat: olvasunk nagyon szép dolgokat, de sohasem érezzük át teljességükben, míg magunk is meg nem jártuk a költő útját.
Ha a költemény nem jön olyan természetesen, ahogy levél sarjad a fán, jobb, ha egyáltalán nem is jön létre.
Attól, hogy egy vers depressziós, még nem biztos, hogy igazat mond.
A jó írók attól jó írók, hogy érdekes a személyiségük. Lehet, hogy részegesek, drogoznak vagy kibírhatatlanok, de egy mindegyikre igaz: különleges személyiségük van. Másként hogyan tudnának ennyire érzékenyek lenni a világra?
A könyvek mindig további könyvekről beszélnek, és minden történet egyszer már elmesélt történetet mesél el.
Semmitől sem félek jobban, mint a középszerűségtől; szerintem szerencsésebb, ha valami jó vagy nagyon jó, vagy akár nagyon rossz. Harminc ívnyi középszerűség – megbocsáthatatlan.
Azt mondják, hogy az alkotásnak vissza kell tükröznie az életet, stb. Mindez badarság; az író (vagy költő) maga teremti meg az életet, mégpedig olyat hoz létre, amilyen a maga teljességében előtte még nem létezett.