Költő az, aki képes előhívni az emberben rejtőző jót.
Az őszi lombhullást így is el lehet mondani, hogy a fában lévő nedvek keringése lassan megáll, az nem szállítja tovább a klorofillt, amitől zöldek a levelek, azért elsárgulnak, majd pedig egy vékony, picike hártyaréteg képződik a fa ága és a levél kocsánya között, ami azt eredményezi, hogy a levél leesik a fáról. Ugyanezt a költő nyelvén Arany János így mondja el: „Őszbe csavarodott a természet feje, vérré vált a harmat, hull a fák levele.” – És igaza van neki is.
Egy ilyen történetet, mint az enyém, sosem szabadna elmesélni, mert az én világom épp oly tiltott, mint amilyen törékeny. Amint oda a titokzatossága, megszűnik létezni.
Valahogy azt hisszük, hogy az írók mindig és mindenhol írnak. A vendéglőben a szalvétára, a vonaton a jegyre, az uszodában a bérlet hátuljára, a hivatal folyosóján várakozva a mandzsettára és így tovább.
Fordítani akkor érdemes, ha egy adott mű az eredeti nyelvén is mérce, új és érték. Hogy a befogadó nyelven is annak bizonyuljon, a fordításnak el kell érnie, vagy legalábbis meg kell közelítenie az eredeti tartalmi-formai szintjét; úgy kell a magunk nyelvéhez hasonítani, hogy a feladatot betölthesse; hogy éljen, hasson, igaz és hiteles legyen a befogadó nyelven. S ez esetben a mű keletkezési nyelvétől, keletkezése helyétől és időpontjától függetlenül maga is a magyar irodalom részévé válik.
A nők szeretik a bűnt és a titkot. Megbolondulnak a bűnért és a titokért. Az irodalom jelentős része erről szól.
A Gyűrűk Ura elsősorban kalandok története. Van benne egy szövetség a gonosz ellen, ez nem a nagy nemzetek szövetsége. Egy kis csoportról van szó. Tolkien a könyvet a II. világháború idején írta, amikor fia Észak-Európában harcolt. Azt hiszem, Hitlerre gondolt, amikor leírta a sötétség urát.












