Csak az él, aki minden pillanatban kész a halálra. Aki elkészült a halálra, az elkészült az életre is.
Enyém az élet – ujjongott -, mert majdnem enyém volt a halál. Végre igazán élek.
Jobb volna élni messze sivatagban,
vagy lenn rohadni, zsíros föld alatt.
Az életnek semmi értelme nincs: a magány nem ment meg attól, hogy a végzetünkkel foglalkozzunk… a halál az élet képtelenségének megcáfolhatatlan bizonyítéka…
Számomra a zombik valódi rejtélynek számítanak. Manapság mindenki teljesen megőrül értük, én viszont sosem értettem ezt. Gondoljon bele: ha meghalnék, ám mégis visszatérhetnék az élők közé, akkor nem azzal tölteném az időmet, hogy mindenkit legyilkoljak. Hanem azt mondanám: „Hoppá, én vagyok a világ legszerencsésebb fickója! Hát nem nagyszerű? Üdv, maga csodás ember, jöjjön, mulassunk egyet!” Ha egy nagy durranással érne véget az életem és mégis visszajönnék valamiképpen, nem lennék dühös érte, hanem alaposan megünnepelném.
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.
Ne vádoljunk senkit a multért,
A vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp lehetett volna, –
Most már… mindennek vége van!…
Úgy szeretnék zokogni, sírni
A sírra ébredt vágy felett, –
De ránézek fehér arcodra
S elfojtom, némán, könnyemet.
Küzdés az élet, nyugvás a halál;
Ha nyári égen fergeteg is áll,
Mit féltek! Igy virul fel a vidék,
S ha itt-ott fujt is, nem nagy veszteség.
Mióta sikeres vagyok, nem félek a haláltól. Ha sztár vagy, már halott vagy. Be vagy balzsamozva.
Próbálok vigyázni magamra. Nincsenek nagy félelmeim. A normális félelmem az elmúlástól van. Tudod, azt hiszem, mindannyian gondolunk erre, különösen, ha elérünk egy bizonyos kort. Biztos akarok lenni abban, hogy a feleségemről és a családomról gondoskodnak. Ezen kívül nincsenek nagy félelmeim.
Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik;
elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld.
De haragod füstje még szálljon az égig,
s az égre írj, ha minden összetört!
Délben ezüst telihold
a nap és csak sejlik az égen.
Köd száll, lomha madár.
Éjjel a hó esik és
angyal suhog át a sötéten.
Nesztelenül közelít,
mély havon át a halál.
Úgy képzelem, hogy elhamvasztanak és szétszórják a hamvaimat. Mindenki annyit őrizzen meg az emlékemből, amennyit csak akar, ehhez nem kell fejfa meg sírkő.
Amikor kilencszer is meglőttek, rá kellett jönnöm, hogy ez bármelyik másodpercben megtörténhet újra. Ezért úgy döntöttem, hogy megyek és megvalósítom az álmaim és megteszek mindent, amit szeretnék. Már nem félek a haláltól és ez tesz engem megállíthatatlanná.
Iszonyatosan megy az idő. Érezni lehet a sebességet. Gyerekkorunkban a nyár végtelennek tűnt, manapság egy perc az egész. Az ember idős korában megérti, hogy mi lesz a következő nagy programja. Hát a halál. Nyolcvan felé közeledve aligha jöhetne más. Mindenki meghalt körülöttem. Szinte végig szerencsétlenül alakult a magánéletem is. Nem maradt más célom, mint hogy a szeretteim egészségesek legyenek, én meg gyorsan és szenvedés nélkül menjek el. Nincs rosszabb a halálra ítéltetettség tudatánál.
Nem tudjuk megjósolni a jövőnket, és ez egy óriási szabadságérzetet ad! Egyrészt, könnyen kezelem ezt a témát, másrészt, a halál gondolata az önvizsgálat felé fordított. Mintha csak tegnap lett volna, amikor az apám koporsója mellett álltam. Anyám is ott volt, az élettelen teste mellett. Arra is emlékszem, amit akkor gondoltam: „Igen, te sem vagy oly menő, mint amilyennek képzeled magad, rád is ugyanez vár!” Ez az élet! Eljön az a nap, amikor a halál a te ajtódon is bekopog. És mi tehetetlenek vagyunk az ismeretlennel szemben, nem tudjuk, mi vár ránk.