515 idézet
Ha félsz a haláltól, akkor éld a halált. Hagyd, hogy magával ragadjon, elborítson – félelem, kísértetek, fájdalmak, múlandóság, felbomlás; minden. És akkor jön, ami mindeddig elképzelhetetlen volt, a meglepetés; nem halsz meg, mert sohasem születtél. Csak éppen elfelejtetted, ki vagy.
Úgy hiszem, a halál csupán egy ajtó. Mikor egy bezárul, kinyílik egy másik. Ha el akarnám képzelni a mennyet, egy kinyíló ajtót képzelnék, és mögötte ott találnám őt, amint vár rám.
Holtak sosem maradnak holtak. Nyisd ki a füled, és hallod a szüntelen sustorgásukat.
A végzet minden emberre kiszabta, hogy szellemével hasson embertársaira, környezetére. Aki ezt életében elmulasztotta, annak halála után kell véghez vinnie.
A halál nem tud úgy megváltoztatni bennünket, mint az élet.
Minden ami megszületik, véget is ér, vézna ember. Még maga az univerzum is.
Négy legyet öltem meg, amíg vártam rá. A halál mindenütt ott van. Ember, madár, vadállat, hüllő, rágcsáló, rovar, hal – egyik se menekül. Ez benne van a pakliban. Fogalmam sincs, mit tehetnék ellene. Nagyon rossz kedvem lett. Most gondoljanak bele: az ember áll a szupermarketben, és nézi, ahogy a pénztáros pakolja a cuccot a zacskóba, aztán látja, hogy a saját sírját is belepakolja a vécépapír, a sör meg a csirkemell mellé.
Lényünket csakis a belülről sugárzó spirituális fény határozza meg. Mindannyian a Fényből jöttünk, és ide térünk vissza halálunk után: Fénnyé válunk.
Hát meghaltam – gondoltam. Nem voltam már a testemben, és őszintén mondhatom, nem is vágytam rá. Ha egyáltalán valamire gondoltam, csak arra, hogy annak, aki én vagyok semmi köze nincs ahhoz a testhez, amelyet éppen most takarnak le.
Hátborzongató lehetett egy jókedvű haldokló ágya mellett állni, de nem tudtam leküzdeni az örömömet. Mondtam apámnak, hogy az egész csak nézőpont kérdése. – Nektek úgy tűnik, hogy elmegyek és sohasem térek vissza. – szóltam. – Én pedig úgy érzem, hazatérek.
Halál-Úr templomában,
Hol tolongva hal föl az Élet,
Rettegve, félve hódolok
S félek, hogy már tán nem is félek
Azt mondják, amikor egy tanult ember meghal, az olyan, mint amikor egy könyvtár leég.
Nem a halál fáj, hanem az, hogy nem tudom elérni azt, amit még akartam.
Amíg az ember a saját halálától fél, mindennemű haláltól és haldoklótól fél. És ha félelemmel közeledünk a súlyos beteghez, a haldoklóhoz, akár felnőtt, akár gyermek, nem tudunk segítséget nyújtani. Hazudunk, hamis szerepet játszunk, amit a beteg – még a kisgyermek is – megérez. Meglepően hamar átlátnak rajtunk. Ezért fogadják el a mi gyávaságból és tehetetlenségből származó játékszabályainkat – a bagatellizálást, áloptimizmust, elhallgatást –, és tehetetlenségből vagy tapintatból visszajátszanak nekünk, magukra maradva félelmükkel. Igen ritkán, de előfordul, hogy helyzetüket felismerve, elfogadják halálukat, és csöndben készülnek rá.
Ha valaki eléggé elkeseredett ahhoz, hogy önmaga elpusztítására szánja el magát, akkor ahhoz is elég kétségbeesett lehetne, hogy találékonyabban, szélsőségesebb, szokatlan módon vessen véget a problémáinak: lépjen ki a testéből éjfélkor, vagy szálljon fel egy Új-Zélandba tartó hajóra, és kezdjen mindent elölről – csináljon bármit, amit mindig is szeretett volna, de nem mert.
