219 idézet
Ha nincs bekapcsolva az eszem, még mindig nem tudom felfogni, hogy a mama hat éve halott és a papa is. Az eszem tudja, hogy mind a ketten meghaltak, de a lelkem, vagyis az idegrendszerem, amely talán ugyanolyan bonyolult, mint a többi emberé, nem hiszi el, hogy nincs már a mama sem és a papa sem.
A halottak nem számítanak. Nekik már úgyis mindegy. Temesd el őket, és lépj tovább!
Meghalni valaki után, akit szerettünk, az könnyű. Tovább élni érte, és tovább örülni helyette is, az a nehéz!
Az emberek nem szeretteik gyászába halnak bele. Sokkal inkább abba, hogy sosem tapasztalhatták meg az igazi, mély szeretetet.
A kezedet már nem adod,
a szádat nem adod
és a ruhámon nem hagyod
az édes illatod.
Álomban is, jaj, mindig oly
hideg vagy, csupa fagy.
Már elhagytál álmomban is.
Te már sehol se vagy.
Az élet megy tovább, csak annak nem, akinek búcsút intettünk. Az emberek jönnek és mennek, és mindannyian tudjuk jól, hogy ez így megy, mégis annyira kétségbeesünk, amikor megtörténik. (…) Az életben az egyetlen bizonyosság a halál. Ez az egy biztos; az életnek ez az egy feltétele az, amivel kapcsolatban nem tévedhetünk; mégis, gyakran összetörünk tőle.
Csak azért sírok, mert a világból kimúlt, de a szívemben még mindig él.
Ne bántsatok, ha most rossz vagyok,
Ha most kicsit halkabban élek.
Halkabban élnek a felhők is,
Meg a halottak, meg a rétek.
(…)
Nagycsöndű, komoly kisértet kisér
S hová lépek, kibú a föld alól –
Az árnyékom, mely mindenütt követ
S találkozunk is egyszer valahol.
Vigasztaljátok a szenvedő alkonyokat, közéjük való kedvesem is
Szomorú lángjaival zokogva kergetőzik
Előttem szalad, megcsókoltam s az idő nagy némasággal elsüllyed körülöttünk
De üres kezemmel hiába kapkodok utána
A fájdalom vakító felületén.
A feleség, aki eltemeti férjét; a férj, aki eltemeti feleségét: özvegy. A gyermek, aki elveszíti szüleit: árva. – Ám nincs szó, amely megnevezné a szülőt, aki sírba fekteti gyermekét.
Azt is mondják, hogy ha a nőstényhattyú meghal, a párja csukott szárnnyal nagy magasságból a földre veti magát, és elpusztul.
Tulajdonképpen én akkor nem értettem, hogy mi történt, mit jelent anyám elvesztése. Sírtam, mert sírtak a felnőttek is.
Saját halálunk sose fáj úgy,
mint mások halála.
Ó, könnyű neked,
elbírod nélkülem a sírt, de
bírjam, nélküled, az életet?
Álom, álom, édes álom!
Altass engem, légy halálom,
Légy halála életemnek
S élte haldokló szivemnek.
Eljátszottad már kis játékidat,
Kedves fiú, hamar játszottad el;
Végsőt mosolyga orcád, s a halál
Leszedte róla szép rózsáidat:
Nemcsak magad menél, elvitted a
Szülék vidámságát, elvitted a
Legszebb remények gazdag bimbaját.
Ki mondja meg neked, hogy már reggel van? Ah
Ki fog téged megint fölkelteni?
Sirat szülőd, és mondja „Kelj fiam,
Kelj föl szerelmem, szép kis gyermekem!”
Mind hasztalan, te meg nem hallod őt:
Alunni fogsz, s nem lesznek álmaid,
Alunni fogsz, s nem lesz több reggeled.
Szomorúfűz, miért csüng le az ágad?
Örökös tán a te gyászod?
Azért sírsz, mert ő elhagyott,
Mert veled nem maradhatott?
Ágadon hogy hintázhatna,
Vágyol-e megint arra a boldog napra?
Hitted, hogy örökké kacag
Ágad árnyékos sátra alatt.
Szomorúfűz, kár búsulnod,
Mert valami enyhíti a gondot.
Nem zúzta szét őt a halál vasökle,
mert megmarad a szívedben örökre.
Az elhunytban legtöbbször nem az elhunytat siratjuk, hanem önmagunkat.
Valakinek a hiányát az apró dolgokból vesszük észre igazán.
