Nehéz, fekete anyaga gyász, sokfejű, soklábú lény. Egy hangyát, mi többiek, kikísérünk magunk közül. Ezen sírunk, magunkon, a lobogó téli nap zsebkendője alatt.
Megállt az élet, nincsen több sora,
Nincs kínja, csókja, könnye, mámora,
Jaj, mindjárt minden, minden elveszett.
Sírt az ajtóm. Csöndben belépett
Valaki és nevetett,
Valaki, kiért sokat sírtam
S akit halottan is szeretek.
A gyász olyan, akár egy óceán. Néha nyugodt, máskor pedig a hullámai megpróbálnak elárasztani téged. Az emberek azt mondják, ilyenkor a legjobb, ha megtanulsz velük együtt úszni.
(1.évad 1.rész)
Vajon más is meggyászolja a szülőházat, vagy csak én vagyok erre ilyen érzékeny?
Ilyesmiről ritkán beszél az ember.
A fájdalom szörnyű zavarában hiábavaló választ keresni; ebből csak hamis moralizálás és gyötrődés származhat, de ez mégsem jelenti azt, hogy nincs válasz.
Ok mindenre van. Ahogy magyarázat is. Ám mindazok, akik a gyermekeiket, férjeiket, a vőlegényeiket, netán az anyjukat, apjukat gyászolják, vajmi kevéssé törődnek a magasztos okokkal.
Az élőknek nem szabad elfordulniuk a halottaktól.
Az emberben valami tönkremegy, mikor eltemeti az egyetlent, aki valaha is megértette. Nincs az az idő, ami begyógyíthat ilyen sebet.
A hozzánk közel állók halála nyilvánvalóan erős történés, de nemcsak a veszteség okán, hanem azért is, mert minden halál (…) kimerevíti, a maguk visszavonhatatlanságában kinagyítja mindazokat a tetteket vagy mulasztásokat, legyenek azok bár csak gesztusok, amelyekkel a halotthoz életében kapcsolódtunk. Azok az emberek, akiknek vannak saját halottaik – akiket nem csak eltemettek, de meggyászoltak -, hordozni fogják halottaik múltját, az az övékbe beépül – talán még erősebben, mint a sajátjuk. (…) Az, aki hozzá közel álló embert eltemetett, többé már nem egészen az, aki előtte volt.
Manapság már nem is illik gyászról beszélni. Így próbáljuk elhárítani. Viszont annál többet panaszkodunk kis semmiségek miatt. Nem azt érintjük, ami a mélyben van, mindig csak a felületet. És így valamennyien szegényebbek leszünk. A gyászolókat pedig – végül is – magukra hagyjuk, hogy aztán bennünket érjen felkészületlenül a saját gyászunk, és mi is magunkra maradjunk.
A távozó iránti tisztelet és szeretet nem a pompában, hanem a gyász mélységében nyilatkozik meg.
Mama, ugye hallasz még?
Már betakar a távol.
Légy itt újra, ha a gyertyaláng ég!
A gyásznak sok arca van, és sok fázisa. (…) A mély gyászt elviselni éppoly nehéz, mint vékony jégen járni. Az egyik pillanatban olyan, mintha minden rendben lenne, aztán a következőben eltörik valami, és az ember aláhull a sötétségbe.
A gyász során megtanulunk a szeretett személy nélkül élni, annak pedig, hogy ezt oly nehéz megtenni, az az oka, hogy előbb el kell felejtenünk azt a képzetet, amelyben az illető még velünk van.
Szeretteink halála sok mindennel jár, nem utolsósorban sok munkával.
Elveszíteni egy barátot, megsiratni, eltemetni. Figyelni a csöndre, ami ilyenkor átöleli az embert. Aztán fülelni egy hangra, ami megszólal mellettünk, s azt mondja: „Vigyázzatok mindenkire. Az élet olyan nagyon szép!”.
Életemben először éreztem meg, mit jelent a soha szó… naponta százszor is kimondjuk ezt a szót, de nem is tudjuk, mit beszélünk, amíg nem találkozunk egy igazi „soha többé”-vel. (…) De amikor olyan valaki hal meg, akit szerettünk… akkor, elhihetik, nagyon is jól megértjük, hogy mit jelent, és ez nagyon-nagyon-nagyon fáj. Olyan, mint egy tűzijáték, amely váratlanul kialszik, és minden sötétségbe borul.