A gyász egy magányos háború.
Gyász idézetek
Az élőknek nem szabad elfordulniuk a halottaktól.
A hozzánk közel állók halála nyilvánvalóan erős történés, de nemcsak a veszteség okán, hanem azért is, mert minden halál (…) kimerevíti, a maguk visszavonhatatlanságában kinagyítja mindazokat a tetteket vagy mulasztásokat, legyenek azok bár csak gesztusok, amelyekkel a halotthoz életében kapcsolódtunk. Azok az emberek, akiknek vannak saját halottaik – akiket nem csak eltemettek, de meggyászoltak -, hordozni fogják halottaik múltját, az az övékbe beépül – talán még erősebben, mint a sajátjuk. (…) Az, aki hozzá közel álló embert eltemetett, többé már nem egészen az, aki előtte volt.
Manapság már nem is illik gyászról beszélni. Így próbáljuk elhárítani. Viszont annál többet panaszkodunk kis semmiségek miatt. Nem azt érintjük, ami a mélyben van, mindig csak a felületet. És így valamennyien szegényebbek leszünk. A gyászolókat pedig – végül is – magukra hagyjuk, hogy aztán bennünket érjen felkészületlenül a saját gyászunk, és mi is magunkra maradjunk.
A gyász az ár, amit a szeretetért fizetünk.
Mama, ugye hallasz még?
Már betakar a távol.
Légy itt újra, ha a gyertyaláng ég!
A gyásznak sok arca van, és sok fázisa. (…) A mély gyászt elviselni éppoly nehéz, mint vékony jégen járni. Az egyik pillanatban olyan, mintha minden rendben lenne, aztán a következőben eltörik valami, és az ember aláhull a sötétségbe.
Életemben először éreztem meg, mit jelent a soha szó… naponta százszor is kimondjuk ezt a szót, de nem is tudjuk, mit beszélünk, amíg nem találkozunk egy igazi „soha többé”-vel. (…) De amikor olyan valaki hal meg, akit szerettünk… akkor, elhihetik, nagyon is jól megértjük, hogy mit jelent, és ez nagyon-nagyon-nagyon fáj. Olyan, mint egy tűzijáték, amely váratlanul kialszik, és minden sötétségbe borul.
– Ahányszor az anyám halálára gondolok, tudja, mit látok magam előtt?
– Mit?
– Egy tányér lekváros palacsintát és saját magamat, amint rábámulok. Még ma is éppolyan tisztán látom, mint akkor, ahogy a lekvár kicsurog a palacsintából. Nem sírtam, és nem szóltam semmit. Emlékszem, csak ültem, mintha kővé meredtem volna, és a palacsintát bámultam. És tudja, még ma is, valahányszor lekváros palacsintát látok egy bódéban, étteremben vagy bárhol, hirtelen rám tör az elkeseredés, borzalom és szomorúság érzése. Néha egy pillanatig nem is emlékszem, miért.
Minden gyászmunka, amit elvégeztünk a saját múltunkkal kapcsolatban, fölszabadít minket. Nem szükséges a terheket tovább hurcolnunk, ezért könnyedebben, nagyvonalúbban lehetünk jelen a mostani kapcsolatainkban.
Havazott éjjel.
Egy sírhoz sem vezet ma
lábnyom a hóban.
Megácsoltam a keresztet, ott fönt a tó fölött, és odaszúrtam a sír fejéhez. Hogy nyoma legyen az Istennek ott is, ha már arra járt. Nyoma legyen. Láthassa mindenki: ott járt, és ezt meg ezt csinálta. Az Isten. Ez a roppant nagy fekete medve, aki úgy kószál a világ fölött, hogy nem lehet tudni, mikor, hol… de egyszerre csak átlép az emberen, és a világ sötét lesz, vak és siket. Csúnya és dögszagú. Mindenütt, amerre a nyoma elkanyarog. Hát én keresztet ácsoltam a nyomára, nyírfa keresztet, fehéret, szépet, egyeneset, ott, ahol engem eltaposott. Nyomorékká, mint medve a hangyát.
S te oh isten, ne küldj hervadt
Életemre uj tavaszt,
Nem kivánok tőled üdvöt,
Nem kérek tőled vigaszt.De ha nálad a kegyelem,
Ha nálad az irgalom:
Akkor engedd, hogy e siron
Öljön meg a fájdalom.











