Egy ultrafutónál semmi sem olyan fontos, mint a lelkiállapot.
Ilyen hát futónak lenni? Hogy mindenét beleteszi az ember, és a végén már nincs mit adnia, mert semmije sem maradt?
Az ultrafutó küzdhet a természettel, vagy átadhatja magát neki. Én az utóbbit javaslom.
Számtalan tanulmány bizonyítja, hogy a „futók mámorának” forrása az intenzív testmozgás közben keletkező, nagy mennyiségű, természetes endorfin és endocannabinoid, amely az öröm érzetét okozza az agyban. Ez magyarázza valószínűleg, hogy az ultrafutók között viszonylag nagy számban vannak gyógyuló drogbetegek.
Aki futni akar, számoljon a magánnyal: az ultrafutó naponta hosszú órákat tölt egyedül, távoli, lakatlan vidékeken edz.
Rendszeresen futok és akkor van időm gondolkozni, a legjobb ötletek futás közben jutnak eszembe. Életem legnehezebb időszakán is a futás segített rajtam, a legmélyebb depresszióból is kirángatott, és erőt adott a további csapások elviseléséhez.
Sokan azt gondolták, hogy azért akarok 100-at futni, mert a pénz motivál, hiszen a 100-asok nagyobbat kaszálnak. Most elárulom, hogy egyetlen dolog vezérelt: meg akartam úszni, hogy 400-at kelljen futnom.
Szerintem a futás boldoggá teszi az embert és persze, egészségesebbé is.
A futóverseny kiváló közösségépítő, és egyébként az egónak is jót tesz, amikor az ember bizonyítottan végigfut egy adott távot.
Rengeteg tényező játszik közre abban, hogy valaki előnyre tegyen szert – a kondíció, az időjárás, a környezet, és még akkor is, ha ezek kedvezők, tökéletes kört kell futnod az elejétől a végéig -, mert akkor talán van esélyed, de még akkor sem garantált.
A maraton elsődlegesen nem a sportteljesítményt, hanem a személyiséget teszteli.
Amikor nem muszáj szaladni, de az embernek lehetősége van csak úgy szaladni, akkor az egész egyfajta bizarr luxussá válik.
Minden futónak megvan a saját természetes stílusa, melyet követnie és tökéletesítenie kell. Van, aki rövid, van, aki hosszú lépésekkel fut. Van, aki felemelt fejjel, van, aki előrehajolva. Van, aki tartalékol, és van, aki az első pillanatban támadásba lendül. Nincs olyan technika, amelyik mindenkinek ideális, de mindenki megtalálhatja a számára ideális technikát.
A futás ugyanolyan művészet, mint a festészet vagy a zeneszerzés. Egy mestermű létrehozásához négy alapfogalommal kell tisztában lenni. Ezek a technika, a gyakorlás, a tehetség és az inspiráció. Mindezeknek dinamikus egyensúlyban kell lenniük.
Nem az a fontos, milyen gyorsan futsz, sőt az sem, hogy milyen kecsesen. A lényeg a kitartás, hogy talpon maradj, és bármilyen lassan is, de haladj előre.
Ha hosszú távokat fut az ember, nem nehéz, sőt olykor szükséges is kikapcsolni az agyunkat.
A rendszeres futás önmagában is hálás dolog. A versenyszellemtől áthatott futót pedig még nagyobb megelégedéssel tölti el, amikor azt tapasztalja, hogy egyre gyorsabban és messzebbre tud futni, miközben új kihívások elé állítja önmagát. Az eredményesség remek hajtóerő, arra ösztönöz, hogy lankadatlan energiával eddzünk.
Fuss 20 percig, és jobb lesz a közérzeted. Fuss még 20 percig, és lehet, hogy elfáradsz. Tegyél hozzá 3 órát, és minden tagod fájni fog, de fuss tovább, megéri: olyan élénk színekben fogod látni a világot – sőt hallod és ízleled is -, hogy korábbi élményeid fakónak tűnnek majd mellette.
Minden maratoni futónak meg kell tanulnia: az egyéni csúcsteljesítményt és a túlhajtásból adódó összeomlást csak egy hajszál választja el egymástól.
Az ember az egész életét átfecsegheti valakivel, mondjuk, egy jó baráttal, de ha csak egy órát együtt tölt vele egy sziklás ösvényen futva, fenyőillatú levegőt szíva a tüdejébe, biztos vagyok benne, hogy a csevej más dimenziót kap.