Láb- és térdsérüléseink jelentős részének az az oka, hogy olyan cipőben futunk, amely elsorvasztja lábunk izmait, túlpronálást és térdproblémákat okoz. Amíg a Nike 1972-ben elő nem állt a modern futócipővel, az emberek kifejezetten vékony talpú cipőben futottak, a lábuk erős volt, és jóval ritkábban fordultak elő térdsérülések.
Ha a technika elsajátítása közben a közérzetéről kérdezem a futómat, és ő kijelenti, hogy „nagyszerűen” érzi magát, akkor tudom, hogy baj van. Mert ez azt jelzi, hogy minden maradt a régiben. A változásnak ugyanis kellemetlennek kell lennie. Ekkor már nem tudja elég rosszul csinálni ahhoz, hogy továbbra is kényelmesnek érezze a futást, de még igazán jól, helyes technikával sem megy neki. Mert nemcsak a képességei alakulnak át, hanem a szövetei is; a futó azokat az izmait dolgoztatja, amelyek hosszú évek óta aludtak.
Ha évtizedekig futhatna az ember sérülések nélkül… hetente sok száz kilométert úgy, hogy minden pillanatát élvezi… és miközben szárnyal, a szíve nyugodtan ver, feszültsége, haragja alábbhagy? És ha nem lenne több bűnözés, mohóság, koleszterin, ismét Futó Emberekké válnánk, és testünk rátalálna a régi ritmusra?