A rendszeres futás önmagában is hálás dolog. A versenyszellemtől áthatott futót pedig még nagyobb megelégedéssel tölti el, amikor azt tapasztalja, hogy egyre gyorsabban és messzebbre tud futni, miközben új kihívások elé állítja önmagát. Az eredményesség remek hajtóerő, arra ösztönöz, hogy lankadatlan energiával eddzünk.
Fuss 20 percig, és jobb lesz a közérzeted. Fuss még 20 percig, és lehet, hogy elfáradsz. Tegyél hozzá 3 órát, és minden tagod fájni fog, de fuss tovább, megéri: olyan élénk színekben fogod látni a világot – sőt hallod és ízleled is -, hogy korábbi élményeid fakónak tűnnek majd mellette.
Minden maratoni futónak meg kell tanulnia: az egyéni csúcsteljesítményt és a túlhajtásból adódó összeomlást csak egy hajszál választja el egymástól.
Az ember az egész életét átfecsegheti valakivel, mondjuk, egy jó baráttal, de ha csak egy órát együtt tölt vele egy sziklás ösvényen futva, fenyőillatú levegőt szíva a tüdejébe, biztos vagyok benne, hogy a csevej más dimenziót kap.
Mindannyian egy szenvedésekkel megtűzdelt világban próbáljuk megtalálni létezésünk értelmét. Az ultrafutók a lényegre összpontosítva teszik ezt.
A futás fenntartja egészségünket, lendületünket, táplálja bennünk az életerőt.
Mire beláttam, hogy külső kényszer nélkül is rendszeresen futnom kell az életben maradáshoz, megöregedtem.
A leggyorsabban akkor fut az ember, amikor kergetik. Nincs az a forradalmi módszer, mely hatékonyabban javítana az időeredményeden, mint a pár méterrel mögötted loholó, írni még nem tudó, ám náladnál két fejjel magasabb tetovált szipus. Hasonlóképp megbízható, sokszor bevált, ősi módszer a kivillanó ínnyel és szemfogakkal a bokád felé kapkodó, félig kihullott szőrzetű, veszettnek látszó kutya, ami annyiban még jobb is a futás közben is dohányzó mezítlábas üldözőnél, hogy – elméleti kézikönyvek és szakedzők segítsége nélkül – a gátfutás alapjait is elsajátíttatja a futóval szinte észrevétlen módon a halálfélelem. Nem mondom, hogy a technika, a futóstílus ettől olyanná válik, mint az olimpiákon ezerszer megcsodált kenyaiaké, ám túlélés esetén a szükséges erőnlétet, állóképességet garantáltan biztosítja.
A futónak látszó egyén és a futó között akkora a különbség, mint a gimiben a gyógytesis és a tesi tagozatos között: csupán a ruházat azonos. A futónak látszó egyén belekezd, majd abbahagyja, amint az oldala szúrni kezd, míg a futó attól futó, hogy leküzdi a jelentkező, a dologgal együtt járó kellemetlen tüneteket. A futónak látszó egyén meg van győződve róla, hogy ő is meg tudná csinálni; a futó megcsinálja. A futónak látszó egyénnek a közismert kilométerszámon kívül nincs fogalma arról, mennyi egy maraton valójában, a futó ezt már akkor fel tudja mérni, amikor lefutja az első félmaratont. A futónak látszó egyénben tombol a versenyszellem, le akarja hagyni a másikat, a futónak kizárólag önmagával van dolga: önmagát kell legyőznie.
Te talán el sem tudod képzelni a futást mint meditációt, de a futók olykor meditációként élik meg a futásukat.
Szinte minden versenyen legfeljebb néhány versenyző reménykedhet komolyan abban, hogy első lehet. A többi versenyző valójában nem azért fut, hogy nyerjen. Hanem azért, mert verseny van. Verseny van a futók számára, és mivel én futó vagyok, ott a helyem. Futok a legjobb tudásom szerint, mintha akár győzhetnék is, de valahol a lelkem mélyén nem veszem igazán komolyan ezt az álmot, bele is rokkannék. Minden versenyen valakinek utolsónak is kell lennie – de még a legutolsó is elmondhatja magáról, hogy ott volt a pályán. Továbbra is futónak tekintheti magát. A verseny igazi vesztesei azok, akik ki sem jutottak a pályára.
A hosszútávfutó magányos, és ha győzni akar, szinte mindent ki kell iktatnia az elméjéből, és csak a következő lépésre, aztán a következőre, meg az azután következőre szabad gondolnia. És bár erős kötelék alakul ki futó és iramfutó között, a legkiválóbb ultrafutók nem gondolkoznak csapatmunkában, amikor stratégiai-taktikai célokat fogalmaznak meg.
Az ultramaratonokban az a csodálatos, hogy bármilyen szörnyű is éppen, akármennyire fáj is valahol, valahogy mindig újjá tud születni az ember. Aki hajlandó dolgozni érte, arra megváltás vár.
A futás soha nem egyszerű testedzés volt számára. Eljutott arra a pontra, amikor a futás már nem esett nehezére, mintha nyolc kilométer megtétele kevesebb energiáját emésztette volna fel, mint az újság elolvasása. Inkább egyfajta alkalomnak tekintette az elmélkedésre, ritka lehetőségnek az egyedüllétre.
Azon a napon, minden különös ok nélkül, elhatároztam, hogy futok egy kicsit. Így aztán elfutottam az út végéig, És amikor odaértem, gondoltam miért ne fussak a város végéig? És amikor odaértem, gondoltam miért ne fussak keresztül Greenbow megyén? Ott meg az jutott eszembe, hogy ha már ilyen messzire eljutottam, miért ne fussak végig a szép Alabama államon? Meg is tettem. Végigfutottam egyből egész Alabamán. És csak úgy egyszerűen tovább kellett mennem. Elfutottam egészen az óceánig. És amikor odaértem, az jutott eszembe, hogy ha már ilyen messzire jutottam, akár meg is fordulhatok és futhatok tovább. Amikor odaértem a másik óceánhoz, az jutott eszembe, hogy ha már ilyen messzire jutottam, akkor vissza is fordulhatok és futhatok tovább…és tovább. Mikor elfáradtam, aludtam, mikor megéheztem, ettem, mikor mennem kellett, azt mondtam, indulás!
Az ultrafutónak minden tudását bele kell tennie az edzésekbe, de sosem a merevségig. Ha valamivel feltétlenül számolnia kell, az az, hogy egy 100 mérföldes versenyen mindig lesznek dolgok, amelyekkel nem számolt.
A rendszeres futáshoz ki kell kanyarítanod egy darabot a napodból, még ha csak fél vagy egy órát is. Ha ez lehetetlennek látszik, tedd föl magadnak a következő kérdést: mennyi időt töltök tévénézéssel? Vagy a világhálón? Vagy vásárlással? Ezektől vedd el az időt, hogy olyasmire fordítsd, ami jót tesz neked.
Azért, mert valami önzőnek, öncélúnak vagy hiábavalónak tűnik, még nem feltétlenül rossz. Lehet motiváló is, lehet akár értelme, és a futás ilyen: tényszerű, egyszerű, és elvezet önmagadhoz.
