Elméletem szerint a tudósok és filozófusok kifinomult romantikusok, akik érzelmeiket más csatornákon vezetik le.
Az ésszerűtlenségek néha nem is azok, mert valószínű, hogy valószínűtlen is történhetik.
Olyan determinista vagyok, aki kénytelen úgy tenni, mintha létezne szabad akarat, mert ha civilizált társadalomban akarok élni, akkor felelősségteljesen kell viselkednem. (…) Nincs ellenőrzésem a folyamatok felett, elsősorban rejtélyes mirigyek azok, ahol a Természet előállítja az élet lényegét. Henry Ford feltehetően belső hangnak hívná ezt, Szókratész daimónnak, de mindketten ugyanazt üzenik nekünk a maguk nyelvén: az emberi akarat nem szabad.
Annak a kisgyermeknek a helyzetében vagyunk, aki bemegy egy hatalmas könyvtárba, amely számtalan, különböző nyelven írt könyvvel van tele. A gyermek tudja, hogy valakinek meg kellett írnia azokat a könyveket. De hogy hogyan, az számára elképzelhetetlen. Nem érti a nyelveket, amelyeken a könyvek íródtak. Homályosan gyanít valami misztikus szabályt a könyvek elrendezésében, de nem tudja, mi az.
Végtelen idő folyt le születésem előtt – mi voltam én ez egész idő alatt? – Metafizikailag tán ezt lehetne felelni: „Én mindig Én voltam: azaz, akik ez idő alatt azt mondták, Én, azok mind Én voltam”.
Ami bizonyításra kerül, az nem az, hogy a megismerő lény független a matériától, ahogy spiritualizmus álltja, hanem az, hogy minden matéria tőle függ.
Kezdeni, végezni s fönnmaradni oly fogalmak, melyek jelentőségüket az időtől kölcsönzik s ennélfogva csak ennek föltételezése mellett érvényesek. Azonban az időnek nincs abszolut léte, az idő nem a dolgok tiszta létének módja, hanem csupán a magunk és minden más dolog létéről és lényegéről való ismeretünk formája, amely épen ezért nagyon tökéletlen és pusztán jelenségekre van határolva. Tehát csupán csak ezekre való tekintettel alkalmazhatók a véget-érés és fönnmaradás fogalmai, nem pedig arra való tekintettel, ami bennök jelentkezik, ami a dolgok tiszta lénye; ha ama fogalmakat erre alkalmazzuk, nincs többé semmi értelmök.
Aligha filozofálna az ember, ha a halál nem volna.
A természet örök törvényeit nem lehet büntetlen megsérteni. Az a törvény pedig, mely a teremtett világ rendjét fentartja, nem az egység, nem az összehasonlíthatlanságok együvé forrasztása, hanem a harmonia a különféleségekben.
Ha egynél több filozófus van egyazon helyen, azonnal vita kerekedik.
Ha bolygónk népei létfenntartásukért küzdenek, és a lét vagy nemlét kérdése nyomul előtérbe, akkor semmivé válnak a humanitásról és az esztétikáról szóló megfontolások. Mindezek a képzetek nem a világegyetemben lebegnek, hanem ezek az ember fantáziájának a szülöttei és az emberhez is vannak kötve. Ha elválasztjuk ettől a világtól ezeket a fogalmakat, akkor ismét semmivé válnak, mert az örök természet nem ismeri őket.
Az etikai relativizmus a privát, partikuláris és elsősorban materiális természetű érdeket /hatalom, pénz, tulajdon/ állítja az egyetemes /élet/értékek helyére.
A kezdet és vég minden folyamat elkerülhetetlen aspektusa. De rendkívül nehéz meghatározni, hol kezdődik és hol szűnik meg valami, mivel az események és a folyamatok, a kezdetek és a végződések a szó pontos értelmében sehol sem osztható kontinuumot alkotnak.
Nem fogok dühöngeni: filozofálni fogok. Ebben az országban annyira úr a hülyeség, hogy itt már csak filozofálni lehet.
Minden relatív, minden viszonylagos, minden csak formaság…
Ha csak az érzékelt tárgy léteznék, akkor semmi sem volna, ha nem volnának lelkes lények, mert hiszen nem volna érzékelés.
Ha valami elmúlik, valami formában azért meg kell maradnia, s ha valami keletkezik, kell lenni, miből és ami által létrehozódik.
Vannak, akik helyes következtetéseket vonnak le a csekély számú alaptételből, ez az egyik fajtája a helyes gondolkodásnak.
Az embernek igenis szüksége van mindenféle elfoglaltságra, akár fizikai, akár értelmi, akár érzelmi szinten, hogy mindenáron elkerülhesse a saját magával, az élettel, léte értelmével, a válaszok elviselhetetlen hiányával és a halállal kapcsolatos kérdéseit.