És olvastam, és olvastam. Egy filozófiai művet, mert a filozófia nagyon meg szokott nyugtatni, attól alszom el a leghamarább. Talán mert tudatom az unalom elől az álomba menekül.
Iszonyú fájdalmas az eszme, ha nincs, és még fájdalmasabb, ha van.
Semmiképpen sem akarom akadályozni, hogy ellenem írjanak, sőt ezt kifejezetten óhajtom. Mert Görögországban sem állt volna soha akkora becsben a filozófia, ha nem élesztették volna a legbölcsebb emberek vitái és ellenvéleményei.
Ha bemegyünk egy nagy erdő belsejébe, és eldöntjük, hogy még beljebb megyünk, a végén megint egy bejárat előtt leszünk.
A meggyőződés és a felelősség etikája nem ellentétek. Kiegészítik egymást.
Az általános alapelvek behatolnak gondolkozásunkba, s annak lelkét és kapcsolatát alkotják.
Egy világnézet csak akkor bizonyul igaznak, ha a léthez és a világhoz fűződő viszonyunkat olyanná alakítja, amely aktív erkölcs vezette, mélyebb emberekké formál bennünket.
Meghatározni annyi, mint korlátozni, határokat szabni, összehasonlítani és szembeállítani, éppen ezért a világegyetem, a minden, úgy tűnik, meghatározhatatlan.
S most következik a filozófia alapkérdése: mi az idő? Ha senki sem kérdezi tőlem, mondja Ágoston, akkor tudom, ha azonban meg kell magyaráznom, akkor nem tudom. (Megjegyzem, hogy pontosan így van ez minden egzisztenciális alapfogalommal, így a semmi vagy a lét esetében is. Mindenki tudja, mit jelent, hogy valami “van”. De mi a létezés?)
Minél inkább tagad az ember minden törvényt, minél inkább megszabadul a test és a lélek fogságától, annál tisztább lesz, annál inkább szellem.
Kiváltképpen a filozófusnak szokása, hogy csodálkozzék. Nincs ugyanis más kezdete a filozófiának, mint ez.
A találékonyság és az analitikai képesség közt nagyobb a különbség, mint a köznapi értelemben vett képzelet és a tulajdonképpeni képzelőerő között, pedig jellegzetes tulajdonságaiban milyen hasonló a kettő! Annyi tény, (…) hogy a találékony embernek mindig van fantáziája, és a valódi képzelőerő mindig analitikus.
Sohasem volt több kezdés, mint most van,
Sem több ifjúság, vagy öregség, mint most van,
Sem több tökély nem lesz soha, mint most van,
Sem több ég vagy pokol, mint most van.
Az ember egy edénnyi víz. Az edény a test, formája a személyiség, a víz a lélek, a tenger az Isten. Születéskor a tengerből víz kerül egy egyedi formájú edénybe, és amikor az eltörik, az alakját vesztett víz a tengerbe visszaömlik.
Ha a személyt az ösztönkésztetések vezetik, a szolgáló uralomra tör: elragadja és kiüresíti a sorsot – ha a személy az ösztönvilág szavát elfojtja, a szolgáló rabszolgasorba jut: belőle démon nevelkedik.
Az egzisztencialisták szerint addig nem történik semmi, amíg az ember el nem éri a mélypontot.
Elméletem szerint a tudósok és filozófusok kifinomult romantikusok, akik érzelmeiket más csatornákon vezetik le.
Az ésszerűtlenségek néha nem is azok, mert valószínű, hogy valószínűtlen is történhetik.
Olyan determinista vagyok, aki kénytelen úgy tenni, mintha létezne szabad akarat, mert ha civilizált társadalomban akarok élni, akkor felelősségteljesen kell viselkednem. (…) Nincs ellenőrzésem a folyamatok felett, elsősorban rejtélyes mirigyek azok, ahol a Természet előállítja az élet lényegét. Henry Ford feltehetően belső hangnak hívná ezt, Szókratész daimónnak, de mindketten ugyanazt üzenik nekünk a maguk nyelvén: az emberi akarat nem szabad.
Annak a kisgyermeknek a helyzetében vagyunk, aki bemegy egy hatalmas könyvtárba, amely számtalan, különböző nyelven írt könyvvel van tele. A gyermek tudja, hogy valakinek meg kellett írnia azokat a könyveket. De hogy hogyan, az számára elképzelhetetlen. Nem érti a nyelveket, amelyeken a könyvek íródtak. Homályosan gyanít valami misztikus szabályt a könyvek elrendezésében, de nem tudja, mi az.