Lehetetlen kapcsolódni olyanhoz, aki nem hajlandó semmi mást meglátni önmagán kívül. Aki kizárólag akkor kapcsolódik, ha abból ő maga épül. Először azt hittem ez a fajod sajátja, önzőség, rövidlátás, de a te Lenkádon át most már megértettem. Ez csak Te vagy. A magányodat magadnak köszönheted.
Ha egy férfi szívét összetörik, annak következményei vannak. Valaki úgy zokog, akár egy totyogós kisded, míg más fog egy pisztolyt és felmászik az Eiffel-toronyra. De Charlie Baileygates nem tett semmit, nyelt egy nagyot, és ahogy érezte ahogy a fájdalom kúszik felfelé, majd gombócot formál a torkában, örökre magába zárta.
A nevem Lester Burnham. Ez a környék, ahol lakom. Ez az utcám. Ez az életem. 42 éves vagyok. Alig egy éven belül meghalok. Ezt persze most még nem tudom. Bizonyos értelemben már most halott vagyok. (…) A feleségem és a lányom is azt hiszi, hogy irdatlan nagy vesztes vagyok. És igazuk van. Elvesztettem valamit. Nem tudom pontosan, mi az, de tudom, hogy nem voltam mindig ilyen… kába. De tudjátok mit? Sosincs késő megtalálni, ami elveszett.
Azt mondják, az egész életed lepereg a szemed előtt a halálod előtti pillanatban. Először is: az az egy pillanat egyáltalán nem egy pillanat – örökké tart, tengernyi idő.
Magadon kívül senki másra nem számíthatsz. Tudod, ez szomorú, de igaz, és mihamarább tudod, annál jobb.
Egy olyan nap volt, amikor bármelyik percben leeshet a hó… és a levegő tele van elektromossággal… szinte hallani lehet. És ez a zacskó csak táncolt velem… mint egy kisgyerek, ha könyörög, hogy játssz vele. 15 percen át. Ekkor jöttem rá, hogy ott van… ez a teljes élet, a dolgok mögött… és ez a hihetetlen jótékony erő, mely azt akarja, hogy tudjam, nincs okom félni… (…) Néha olyan sok a szépség a világban, úgy érzem, ki se bírom. És a szívem egyszer csak megszakad.
Egyszer láttam egy megfagyott, hajléktalan nőt. Ott feküdt a járdán. Nagyon szomorú látvány volt. (…) Amikor ilyesmit látsz, mintha Isten pont rád nézne egy pillanatig, és ha figyelsz, visszanézhetsz.
Ne becsüld alá a tagadás hatalmát!






