Tudod, nekem nem az fáj,
hogy megint itt hagytál,
mert ha belehalok,
akkor is továbblépek,
de látlak meghalni
minden nap, minden percben,
és nem hagyod, hogy segítsek.
Fájdalom idézetek
Butaság, kapzsiság, tévelygés, ferde vétek
oltja testünkbe és lelkünkbe mérgeit;
s mint koldús éteti öntestén férgeit,
mi éppen úgy vagyunk sok drága búnknak étek.
Naponta érnek el hozzám emberi jajkiáltások; annyi emberi fájdalom van, annyi nyomorúság, mi pedig hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy mi közünk hozzá.
Hívtál, vártál,
Széllel szemben állva, megváltásra várva
Sírtál, vártál,
S én könnyedet letörlöm a romok közt a földön!
Mélyen bennem hangok szólnak
álmok nélkül nincsen holnap
félelemből miért maradjak már?
Várj, a kezed ne húzd el!
Annyi csodát idéz, amikor hozzám érsz!
Ha sírsz, a szemed ne takard el!
Miért titkolnánk,
Hogy egy kicsit nehéz?
Aki mindig szeret, az sosem szeret igazán,
Aki mindig nevet, annak valami nagyon fáj.
A bánatba nem halhatsz bele, bár úgy érzed, hogy ez lesz a sorsod. Egy szív nem szakad meg, bár a mellkasod néha úgy fáj, mintha mégis. A gyász idővel elhalványodik. Ez a dolgok rendje. Jön egy nap, amikor újra mosolyogsz, és úgy érzed, áruló vagy. Hogy képzelem, hogy vidám vagyok. Hogy képzelem, hogy boldog vagyok egy olyan világban, ahol már nincs ott az apám. És új könnyeket hullatsz, mert már nem hiányzik annyira, mint régebben, és a gyász feladása is egyfajta halál.
Az emberek úgy beszélnek a bánatról, mintha az valami puha, nedves, könnyes valami lenne. Pedig a mélységes, valóságos bánatban nincsen semmi puhaság, a valóságos bánat, az igazi gyász és fájdalom kemény, mint a kő, és éget, mint a tűz. Kiégeti a szívet, sziklák súlyával összezúzza a lelket. Mindent elpusztít, és hiába, hogy a szíved dobog tovább, hogy a tüdőd nem áll meg pumpálni, meghalsz. (…) Minden, ami addig biztos volt, amit valóságnak hittél, véget ér.
Az, hogy túlteszed magad rajta, nem jelenti azt, hogy elfelejted, nem jelenti azt, hogy hűtlen leszel az érzéseidhez, csak annyit jelent, hogy tűrhető szintre csökkented a fájdalmad, egy olyan szintre, ami nem tesz tönkre. Tudom, hogy pillanatnyilag elképzelhetetlen, hogy túltedd magad rajta. Lehetetlen. Felfoghatatlan. Elképzelhetetlen. Nem akarsz túl lenni rajta. Miért is akarnál? Nem maradt neked más, csak ez. Nem kellenek a kedves szavak, nem érdekel, mit gondolnak vagy mondanak mások, nem akarod tudni, hogy ők mit éreztek, amikor elvesztettek valakit. Ők nem te vagy, igaz? Ők nem érzik azt, amit te. Az egyetlen dolog, amit akarsz, az, amit nem kaphatsz meg. Elment. Sosem jön vissza. Senki sem tudja, milyen érzés. Senki sem tudja, milyen az, kinyújtani a kezed, és megérinteni valakit, aki nincs ott és soha nem is lesz. Senki sem ismeri ezt a betölthetetlen űrt. Senki, csak te.
A vágyak bágyadt hegedűjén
gyászindulót húzok neked.
(…)
Elhantolt álmaim zokognak
a horpadt öblű hegedűn,
és könnyeim, az eltitkoltak,
hullanak a húrra keserűn.
Kinek gyermekét nem fedi sírhalom, az nem tudja, mi az igazi fájdalom.
Nem tudom elhinni, hogy soha többé nem látom… Nagy fájdalommal jár, ha elveszítesz valakit, akit szeretsz. Nincs annál kegyetlenebb dolog a világon.
Egy anya számára, aki elveszítette gyermekét, az első nap soha el nem múlik. Ez a fájdalom nem fonnyad el az idővel. Hiába kopik el, hiába fakul meg a gyászruha, a szív feketesége nem oszlik el soha.
Csókolok egy hideg kezet,
Zokogástól reszket vállam:
Azt hittem: hűtlen, rászedett,
Pedig csak engem szeretett
S szive repedt meg utánam.
Összetört szívem bús kesergője
Csókot kért tőled, néma halott,
Szunnyadsz te régen, nem hallsz felőle,
Boldogan virulsz, ahol vagy, ott.
Mindig sajnálni fogja elvesztett gyermekét. Örökre magányos űrt fog érezni miatta, amit senki sem tölthet be, sem a férje, sem a többi gyereke.
A világon a második legrosszabb az, ha meghal, akit szeretsz. Az első legrosszabb, ha engeded úgy fájni, hogy te is meghalsz – itt belül.