A tulajdon fájdalmunk sem olyan nehéz, mint a valakivel, valakiért, valaki helyett érzett fájdalom, képzeletünk által megsokszorozódva, száz és száz visszhang által meghosszabbítva.
Nincsen egyszerű megoldás, amely képes lenne elvenni a fájdalmat. Hidd el nekem, hogy ha lenne, akkor most élnék vele.
Ha kitérünk a fájdalom elől – az elviselhető fájdalom elől -, akkor nem csupán arról van szó, hogy felborul a realitás: azt is jelenti egyúttal, hogy elszigeteljük magunkat a közös fájdalomtól, az emberiség fájdalmától. Olyan, mintha behúznánk vagy letörnénk adóvevőink antennáját; olyan, mintha az emberiség szenvedéseinek és örömének nagy szimfóniájában teljesen önfejűen játszanánk a saját kis dallamainkat.
Amikor mellém bújik, nem húzódom el. Csak lehunyom a szemem és hagyom, hogy a fájdalma átfolyjon rajtam, és keveredjen az enyémmel, nyers, mély, végtelen fájdalom. Összeölelkezve sírunk, beszélgetünk, ahogy már rég kellett volna tennünk. Ha közelebb engedtem volna magamhoz. Ha nem löktem volna el.
Enyhül a fájdalom, ha szóba lehet önteni, s ha rokonszív is együtt érzi azt.
Mindig is nehéz volt azokat gyűlölnöm, akik kimutatták, ők is éreznek fájdalmat.
Megfogtam a kezét, és ahogy megszorítottam, görcsös sóhaj szakadt fel a melléből, és már azt hittem, mindjárt sírva fakad, de visszanyelte a könnyeket, amik az előbb már ott remegtek a szemében. És ez megijesztett. Szorosan magamhoz öleltem, ő pedig kapaszkodott belém, mintha én lennék az utolsó reménye ezen a világon. Annyira nagyon férfira vallott ez az ölelés. Egy nő sírva fakadt volna, de legalábbis minden felszakad belőle, kibeszéli magát. Egy férfi eddig jutott el, nem tovább, ennyit tudott felfedni a fájdalmából.
Jó, ha az embert mindig aggasztják a mások szenvedései, akkor nem kínozza a magáé.
A semmibe bámult, és éreztem, ő is ugyanúgy szenved, mint én. Átölelt, és csak ültünk együtt a verandán; mint két elveszett, szerencsétlen ember.
Csak az érti meg a másik szenvedőt, aki már maga is égett a szenvedés tüzében.
Az ember úgy enyhíthet igazán saját fájdalmán, ha osztozik mások fájdalmában.
A depresszió egy tégla a fejeden, ami nyom lefelé, és a gondolataidat apró ólomrögökké zsugorítja.
Egy vágyam van csupán, s efelé török egész lényemmel. Oly soká kívántam, és oly állhatatosan, hogy bizonyára beteljesedik, mégpedig nemsokára, hisz földi életem magába szívta már: megsemmisültem e beteljesedés várásában… Istenem! Hosszú küzdelem ez, és bár vége volna már!
Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Semmi sem gyötör jobban, mint a meghiúsult remény.
A fájdalom sokféleképpen jelentkezik. Egy kis szúrás, vagy égető érzés, a váratlan fájdalom, a mindennapok szokványos fájdalmai. És ott van az a fájdalom, amit nem nyelünk le, az a hatalmas nagy fájdalom, ami minden más érzést elnyom, feledteti a világ többi dolgát. A végén csak arra gondolunk, mennyire fáj, ami történt. Hogy hogy kezeljük a fájdalmat, az rajtunk áll: érzéstelenítünk, elhessegetjük, felvállaljuk, letagadjuk, de néhányunknak az a leghatásosabb gyógymód, ha valahogy átvergődünk rajta.
