Megtörténik velem az élet
és az élettel megtörtének.
Eldönthetetlen: melyikünkben
lesz nyomtalanabb ez a történet.
Az út a boldogabb élethez a műveltségen keresztül vezet.
Ha az élet olyan, mint egy film, nagyon érdekelne, mennyit kapott ezért az, aki engem játszott.
Boldognak lenni nehezebb, mint tornádóban dohányozni, de az élet akkor is szép, nem igaz?
Az élet értelmetlen úgy, ahogy van, de épp ez az értelme, hogy nincs neki értelme, mert olyan az élet, mint amikor a gyerekek az új cipőjükben a térdig erő pocsolyában ugrálnak, észszerűtlen, de jó buli, kár lenne kihagyni.
Amikor 5-6 évesen elkezdtem iskolába járni, apám egy dolgot a lelkemre kötött: mindig mindenkinek köszönjek, függetlenül attól, hogy kiről van szó. Legalább húsz embernek köszöntem iskolába menet. A legtöbben visszamosolyogtak, de volt egy idős néni, aki minden áldott reggel odacövekelte magát a kapujához, és soha nem köszönt vissza. Egy nap aztán nem köszöntem neki. Amikor aznap délután hazaértem, az öregasszony ott állt a nagyszobánkban, két karját összefonta, és a lábával dobolt. Apám megragadta az ingemet. „Bolt, nem megmondtam, hogy mindenkinek köszönj, aki mellett csak elmész az utcán, bármi is történjen?” Olyan verést kaptam, hogy egy életre megtanultam a leckét, soha többé nem néztem levegőnek senkit.
Vannak mélységek, melyeket csak a szenvedés árán ismerhetünk és fogalmazhatunk meg.
Mit számít, hogy kit ide, kit oda repít a szél, hogy egyikünk esetleg kisebb, másikunk nagyobb porszem az Örökkévaló előtt, ahol „a népek… olyanok, mint a porszem a mérleg serpenyőjében”?
Milyen fárasztó ez az élet, amelyben minden út egy-egy rögtönzés, s az ébrenlét jelentős részét azzal kell töltenie az embernek, hogy a lépteire ügyeljen.
A felnőttek elfeledték,
hogy ők is voltak gyermekek,
és nem szeretnek arra gondolni,
hogy ők is lesznek öregek,
mindent elfeledtek,
nem gondolnak semmire,
és észre sem veszik, hogy nem élnek.
Leélni egy életet a
növekedő halállal.
Ez a legeslegkevesebb,
mit az ember
– tetszik vagy sem –
elvállal.
Ha az étel nem is,
az élet odaégett.
Odakozmáltunk –
talán már mindegy,
mi miatt, mivégett.
Az élet ajándék, amelyre vigyázni kell, jól felhasználni, és minden percét kiélvezni.
Az én életemben csak a változás volt állandó – s ez helyesen volt így, szerettem.
A való élet olykor kegyetlen. Az alkalmazkodás a legjobb, amit a saját érdekedben tehetsz.
Nem az években rejlik a hosszú élet titka. Az emlékezet nélküli ember száz esztendőt megérhet, mégis úgy érezheti, rövid élete volt.
Magát személyek érdeklik, s nem az élet. Pedig az emberek meghalnak, vagy elhagynak minket…
A legtöbb ember eljut életében egy észrevétlen pontig, ahonnan nincs visszatérés.
Jobb felfedezni az életet és hibázni, mint biztonságban élni. Egy-egy hiba, amit elkövetünk az ár, amit megfizetünk egy teljes életért.
Az emberi élet egyik legalapvetőbb igazságát érzékletesen fejezi ki az a francia közmondás, ami szabadon fordítva így hangzik: Ha az ifjúkornak van tudása, ideje és energiája a cselekvésre, az öregkori testi és szellemi állapotunk csupán annak igazolása, ahogyan a fiatalságunkat töltöttük. A mostani saját teherbírásomnak és életerőmnek az a titka, hogy fiatalkoromban olyan életet éltem, amit erkölcsösnek lehet nevezni. Sohasem folytattam kicsapongó életet.
