Megtörténik velem az élet
és az élettel megtörtének.
Eldönthetetlen: melyikünkben
lesz nyomtalanabb ez a történet.
Ha az élet olyan, mint egy film, nagyon érdekelne, mennyit kapott ezért az, aki engem játszott.
Amikor 5-6 évesen elkezdtem iskolába járni, apám egy dolgot a lelkemre kötött: mindig mindenkinek köszönjek, függetlenül attól, hogy kiről van szó. Legalább húsz embernek köszöntem iskolába menet. A legtöbben visszamosolyogtak, de volt egy idős néni, aki minden áldott reggel odacövekelte magát a kapujához, és soha nem köszönt vissza. Egy nap aztán nem köszöntem neki. Amikor aznap délután hazaértem, az öregasszony ott állt a nagyszobánkban, két karját összefonta, és a lábával dobolt. Apám megragadta az ingemet. „Bolt, nem megmondtam, hogy mindenkinek köszönj, aki mellett csak elmész az utcán, bármi is történjen?” Olyan verést kaptam, hogy egy életre megtanultam a leckét, soha többé nem néztem levegőnek senkit.
Milyen fárasztó ez az élet, amelyben minden út egy-egy rögtönzés, s az ébrenlét jelentős részét azzal kell töltenie az embernek, hogy a lépteire ügyeljen.
A felnőttek elfeledték,
hogy ők is voltak gyermekek,
és nem szeretnek arra gondolni,
hogy ők is lesznek öregek,
mindent elfeledtek,
nem gondolnak semmire,
és észre sem veszik, hogy nem élnek.
Leélni egy életet a
növekedő halállal.
Ez a legeslegkevesebb,
mit az ember
– tetszik vagy sem –
elvállal.
Ha az étel nem is,
az élet odaégett.
Odakozmáltunk –
talán már mindegy,
mi miatt, mivégett.
Az én életemben csak a változás volt állandó – s ez helyesen volt így, szerettem.
Az emberi élet egyik legalapvetőbb igazságát érzékletesen fejezi ki az a francia közmondás, ami szabadon fordítva így hangzik: Ha az ifjúkornak van tudása, ideje és energiája a cselekvésre, az öregkori testi és szellemi állapotunk csupán annak igazolása, ahogyan a fiatalságunkat töltöttük. A mostani saját teherbírásomnak és életerőmnek az a titka, hogy fiatalkoromban olyan életet éltem, amit erkölcsösnek lehet nevezni. Sohasem folytattam kicsapongó életet.










