Az emberi élet nagy fordulataira rendesen nincs magyarázat.
Nincs olyan drog a világon, ami értelmet adhatna az életnek.
Nem kellene egyszer élethajónkkal szélbeállni, lehúzni a vitorlákat és horgonyt vetni? Állni, ringatózni a ködös életvízen, s eltűnődni, hogy miért is vagyunk a világon? Azért, hogy betegre dolgozzuk, különmunkázzuk magunkat egy szebb bútordarabért, autóért, vagy egyszerűen csak a normális megélhetésért? Más dolgunk is lehetne a Földön? Egy üres óra, amikor semmit sem kell csinálnunk, csak emberként felnézni a fákra, felhőkre, lehet, hogy többet ér, mint a hasznos munkarohamok. Meg kellene kapaszkodnunk egy nyírfaágban, nádszálban, mielőtt teljesen magába szippant bennünket az ipari, haszonelvű világ, s ledarálja lényünket. Levegőt kellene venni és élni egy kicsit.
Az egész élet csak játék, azoknak, akik játsszák. Akik nem, azoknak dráma.
Az emberi élet célja nem a testi, hanem a szellemi töltekezés.
A bába kivitt az udvarra, megmutatott a napnak, és azt mondta, hogy ilyen napsütéses legyen az egész élete ennek a lánynak várt fiúnak. Ha most, életem kilencvenedik esztendejében visszagondolok erre, kijelenthetem, hogy a bábaasszony kívánsága – kisebb felhőktől eltekintve – végigkísért életem útján.











