Vajon a karácsonyi kirakatban üldögélő
bánatos macikáknak mosolyra áll
majd attól a szája
ha rájönnek
hogy a szeretet jegyében
hamarabb melegségre találnak
mint a hajléktalanok bárhol a világon?
Együttérzés idézetek
Nincs igazság, amíg a nem érintettek ugyanúgy fel nem háborodnak, mint az érintettek.
Olykor elmegyünk egy-egy sebesült, legyengült állat mellett, sajnálkozva nézünk beteg, könyörgő szemébe. Lehet, ha tudnánk, hogy velünk együtt utolsó esélye is köddé válik, segítenénk rajta.
Mindenki csak ordibál és üvölt a másikkal, nyoma sincs az együttérzésnek. Ma már senki nem gondol bele a másik helyzetébe.
Ne szánd a holtakat (…). Az élőket sajnáld, s legfőképp azokat, akik szeretet nélkül élnek.
Ha nem vagy velem, mikor harcolok, ne számíts arra, hogy a sikereimnél ott lehetsz.
A részvét nem azonos a szeretettel. Soha nem tudja elfeledtetni a szeretet hiányát. Mert ez a szeretetben a különleges, nem lehet megjátszani.
Vannak emberek (…), akikkel mélységesen együtt érzünk… akiket mélységesen sajnálunk, mert hatalmas terhet cipelnek.
Aki nem ismeri a megbánást, az nem képes az együttérzésre sem.
De hát esendők vagyunk, olykor akaratlanul is megszeretjük a bűnöst.
Az emberben kell hogy legyen szánalom… mert végül is ez teszi az embert… a jó szerencse és a balszerencse.
A rendkívül érzékeny emberek lelkét védett területnek kellene nyilvánítani – de hát erre nincs ideje a siető társadalomnak.
A tulajdon fájdalmunk sem olyan nehéz, mint a valakivel, valakiért, valaki helyett érzett fájdalom, képzeletünk által megsokszorozódva, száz és száz visszhang által meghosszabbítva.
A megfigyelés némiképp megszabadítja az embert a bánattól és az önsajnálattól, minél jobban figyelünk másokat, annál kisebb a saját fájdalmunk.
Az emberek nagy része úgy fogadta mások életének tragédiáit, mintha nagyon szeretne segíteni – holott valójában nagyon is élvezték mások szenvedését, boldognak érezhették magukat, hogy mindez nem velük történik, mert az élet kegyes hozzájuk.
Egy szerelem nélkül maradt ember jelenlétében csókolózni kegyetlenség.
Úgy nem lehet szeretni, hogy nem érezzük át a másik ember örömét és bánatát. Úgy nem lehet szeretni, hogy nem fedezzük fel a közös pontokat azokkal, akik első pillantásra annyira másoknak tűnnek, mint mi.
Mások bánata mindig kisebb, mint a miénk. Arcukat eltorzítja az aggodalom, a rémület, de mi az ő rémületük, és mi az ő fájdalmuk a miénkkel összevetve? Kevesen vannak a szerencsések, akiknek sikerül önmaguk fölé emelkedniük, ha csak egy szempillantásra is, és kívülről látni önmagunkat. (…) Miután lecsillapodtunk, lassanként észrevesszük magunk körül az arcokat, amelyek legalább olyan tiszteletreméltóak, mint a mienk, és kínjaik sem kevésbé iszonyatosak, mint amelyeket mi érzünk… És akkor, lám csak, kezünket nyújtjuk, és rámosolygunk a mellettünk lévő emberre. És letöröljük az önmagunkért ejtett, hiábavaló könnyeket, és kinevetjük kétes nagyságukat.
A megértés néha kikerüli az agyat, és egyenesen a szívből érkezik.
