A mindennapi tapasztalat és a történelem arra tanít, hogy a biológiában és az orvostudományban az ész ritkán távolodhat el a tényektől anélkül, hogy el ne tévedjen.
Az, ami akar bennünk, nem mi vagyunk, hanem csodálatosan tevékeny sejtecskék miriádjai, amelyeket nem ismerünk; ezek a sejtecskék nem ismernek minket, egymásról sem tudnak, és mégis ezek alkotják lényünket. Mozgásukkal számtalan folyamatot idéznek elő, amelyeket mi szenvedélynek, gondolatnak, örömnek, szenvedésnek, vágynak, félelemnek és akaratnak nevezünk.
Nincs olyan emberi elme által teremtett vers, dal, mítosz vagy mese, mely vetekedhetne a természet – vagyis az evolúció – páratlanul izgalmas előadásával. Nincsenek olyan tündérek, najádok, nimfák, melyek akárcsak megközelítőleg olyan csodálatosak volnának, mint a természet valóságos teremtményei.
A DNS szemszögéből nézve az egész biológiai világot olyan eszköznek tekinthetjük, amely az ő cél nélküli reprodukcióját szolgálja. Ebben a megvilágításban nézve a DNS csakugyan a legfőbb parazitának tűnik.
Ha egy sejt mindazokat a tulajdonságokat elveti, melyek egy bizonyos testszövet, például a felhám, a bélhám vagy a tejmirigyek részévé tehetnék, akkor szükségszerűen törzs- vagy egyedfejlődése korábbi szakaszának megfelelő állapotba esik vissza, ami azt jelenti, hogy egysejtűként vagy embrionális sejtként kezd el viselkedni, és nekilát az osztódásnak, tekintet nélkül a test egészére. Minél nagyobb fokú a visszaesés, annál inkább különbözik az újonnan képződő szövet a normálistól, és annál inkább rosszindulatú a daganat. (…) Amikor a környező szövetek maguk közé tartozónak tekintik, és elkezdik táplálni, csak akkor kezdődik a daganat halálos, áttételes növekedése. Ezt az analógiát továbbvezetve, az ember, akinek társadalmi magatartásnormái megrekednek az infantilizmus állapotában, szükségszerűen a társadalom parazitája lesz.
Ha minden, a törzsfejlődéssel beprogramozott tulajdonság tanulás és nevelés által nem lenne befolyásolható, az ember csupán saját ösztönei felelősség nélküli játéka lenne. (…) Egy lelkileg ép ember és egy pszichopata (…) nem különböznek jobban egymástól, mint egy kompenzált és egy dekompenzált szívbajjal élő ember.
Egyetlen gén (…) nagyon ritkán határozza meg az organizmus valamely pontosan azonosítható részét. Ehelyett valamilyen fehérje felszabadulását határozza meg a fejlődés meghatározott időpontjaiban, egy felfoghatatlanul bonyolult recept alkotóelemét, mely általában hatással van más részek felépítésére, amelyekre viszont sok más gén is hatást gyakorol.
A kétoldali szimmetriával rendelkező testek arra terveződtek, hogy egyenes vonalban mozogjanak előre. Az okok nyilvánvalóak. Egy aszimmetrikus testtel rendelkező lény körbe-körbe járna, egy aszimmetrikus érzékszervekkel megáldott lény csökönyösen testének csak egyik oldalát figyelné, bár a másik oldalon is történhetnek hasonlóan érdekes dolgok.
Miközben beszélgetünk, minden másodpercben egymillió sejt hal meg a testedben, és ugyanennyi születik. A halál tehát benned él. Nem az ellenséged. A részed.
Míg az alfahímek gyakran kitűnő fizikai tulajdonságokkal vannak megáldva – termet, erő, gyorsaság, szépség -, s az evolúció választotta ki őket eónok során azon az alapon, hogy a legerősebb éli túl és kapja meg az összes bigét, a bétahím génje nem úgy maradt fenn, hogy találkozott az ellenséggel és legyőzte, hanem hogy számított rá, és nagy ívben elkerülte. (…) A bétahím ritkán a legerősebb, vagy a leggyorsabb, de mert számít a veszélyre, számban messze felülmúlja az alfahím vetélytársakat. A világot az alfahímek vezetik, de a világ gépezete a bétahímek csapágyán forog
A legnagyobb mértékben szégyenletes az, hogy egy értelmes lélek oly istenien megépített házban lakozik, mint a test, és teljesen ismeretlen előtte annak pompás szerkezete.
Minthogy a tavakat és a folyórendszereket szárazföldek gátja választja el egymástól, azt gondolhatnánk, hogy az édesvízi élőlények egy-egy vidéken belül nem terjednek el széles körben. És mivel számukra a tenger látszólag még ennél is nehezebben leküzdhető akadályt jelent, azt is hihetnénk, hogy ezek a lények nem jutottak el távoli vidékekre. Valójában épp fordított a helyzet.
A távoli múltban legalább öt természetes kihalás fordult elő, közöttük pedig számos kisebb kihalási hullám. Mindegyikük jócskán megváltoztatta az evolúció menetét. A tömeges kihalások nagyon ritkák, és évmilliók választják el őket egymástól. A legutóbbi ilyen esemény 66 millió évvel ezelőtt történt, az azt megelőző pedig 140 millió évvel korábban. Sok biológus szerint az az egyre fokozódó ütem, amellyel az ember elhasználja a természetes erőforrásokat és a teret, máris elindította a hatodik tömeges kihalást – egyben az elsőt, amelynek okai nem természetes folyamatok, hanem mi magunk.
Hiába szeretjük bukott angyaloknak tekinteni magunkat, ha valójában felkapaszkodott majmok vagyunk.
Húzd ki magad, Kétlábú Majom! Bár a cápák legyőznek téged úszásban, a gepárdok futásban, a sarlósfecskék repülésben, a csuklyásmajmok ügyesebben másznak, az elefántok erősebbek, a mamutfenyők jóval túlélnek téged, mégis nálad a legnagyobb kincs: az, hogy megérted azt a kegyetlen folyamatot, amelynek létedet köszönheted.
Az óceán tele van szivaccsal. Ez durva. Képzeljék el, mennyivel mélyebb volna, ha nem lenne benne szivacs.
A mi fajunk sem csúcsa az alakuló lét végtelen piramisának. Mi sem vagyunk tökéletesek. Mi is éretlenek vagyunk, s nem pedig túlérettek, hiába áhítoztok rá gőgösen.
Minden sóhajtásnak előzménye van, a sejtek, a vér, az izmok, a könnyek, a verejték mind a lélek szolgálatában állnak.
Azt kérem Öntől és az egész világtól, hogy adjanak meg valamilyen általános különbséget az ember és a majom között, amely összhangban áll a természet történetének alapelveivel. Én magam természetesen nem ismerek ilyent. (…) Ha a majmot embernek nevezném, vagy az embert majomnak, akkor az összes teológus azonnal nekem esne. Pedig talán a természettudomány szabályait követve ekként kellene eljárnom.
A szimmetria típusában akkor léptek fel az első változások, amikor az állatok egy része megtelepedett a tenger fenekén, más része viszont aktív helyváltoztató képességre tett szert. A tengerfenéken megtelepedett, gömb alakú szervezetben kialakult egy felülről lefelé húzódó tengely. (…) Az aljzaton rögzült élőlények gömbszimmetriája sugaras szimmetriába ment át, amely napjainkban csaknem az egész növényvilágra jellemző. (…) De mihelyt egy állat képessé vált arra, hogy helyét változtassa, (…) testének felépítése máris megváltozott. Elölről hátrafelé húzódó tengely alakult ki benne. Testén már nemcsak a felső hát- és az alsó hasoldal különült el egymástól, hanem az elülső és hátulsó testvég is.