Az ember nyugdíjba mehet a munkahelyéről, de sosem hagyhatja abba a munkát.
Hibáink beismerése a kezdet; kijavításuk egy lépés előre; ha következetesen végig is csináljuk, az a siker.
Vigasztalást azoktól kapunk, akik egyetértenek velünk, fejlődésünket azok szolgálják, akik nem.
Motiváció kell hozzá, hogy az álom jelmezét az álom szülte célok valóságának munkaruhájára cseréljük.
Amikor egy szokást kiválasztunk, azzal együtt a szokás végeredményét is választjuk. A jó szokásokat nehéz elsajátítani, de könnyű együttélni velük. A rossz szokásokat könnyű fölvenni, de nehéz együttélni velük.
Nyaktól lefelé nagyon kevesen érnek heti száz dollárnál többet. Nyaktól fölfelé az ember értékének nincs határa. Ehhez képest mit csinálunk? Mindennap megtömjük a hasunkat, a száz dollárt sem érő, nyakon aluli részünket. Milyen gyakran tápláljuk az elménket, azt a részünket, amelynek az értéke, kereső- és boldogságszerző képessége határtalan?
A siker legfontosabb tényezője az, ahogy látjuk a dolgokat, azaz a hozzáállásunk.
Jelentős különbség köztünk és a számítógép között, hogy mi megválaszthatjuk elménk programját és programozóit. Ha még nem jutottunk annyira az élet országútján, amennyire szeretnénk, talán rossz programot követünk.
Miközben az élet játékában a csúcsra törekszünk, a siker és a kudarc közötti különbség gyakorta egészen elenyésző.
Sokan szántszándékkal tűznek ki túlzottan nagyratörő vagy a valóságtól elrugaszkodott célt, mert ezzel előre gondoskodnak mentségről kudarc esetén. Aki így jár el, ösztönösen kudarcra tervez, és tulajdonképpen mások megértésére pályázik abban a tudatban, hogy nem fogják „hibáztatni”, ha nem sikerül megvalósítania a lehetetlent.
Hosszú távú cél nélkül valószínűleg erőt vesznek rajtunk a rövid távú kudarcok. Az ok egyszerű. Nem mindenki annyira érdekelt a sikerünkben, mint mi. Időnként úgy érezhetjük, egyesek utunkat állják, szántszándékkal lassítják haladásunkat, de valójában leginkább mi magunk állunk az utunkban. Átmenetileg mások is feltartóztathatnak bennünket – tartósan csak mi magunk
Munkám során gyakran találkozom olyanokkal, akik még nem sikeresek, de vajmi ritkán olyanokkal, akik sohasem tudnának sikert aratni. Melegen ajánlom tehát, hogy e pillanattól higgyük el: helyzetünk – és jövőnk – biztos kezekben van – a sajátunkban!
Az egyik nagyvilági üdülőhelyről a másikra röpködő és ott könnyed szórakozás közben erkölcsileg kétes kapcsolatokba bocsátkozó előkelőségek az én szememben korántsem szépek. Az igazán szépek szerintem az élet bármely területén megtalálhatóak, és éppúgy szenvedhetnek gyermekbénulásban, mint teljes vakságban. Közös vonásuk, hogy nem hajlandóak behódolni a kishitűségnek, és ettől sikeresek, boldogak, jól alkalmazkodnak körülményeikhez.
Az a helyzet, hogy mindannyiunkban ott lappang a sikerhez szükséges képesség. Az élet újra meg újra bebizonyítja, hogy ha felhasználjuk azt, amink van, még több felhasználnivalóhoz jutunk. Ha pedig nem használjuk, akkor elveszítjük.
Kétségkívül a legszomorúbb élmények közé tartozik, amikor azt halljuk valakitől: „Bárcsak úgy járnék, futnék, ugranék, énekelnék, táncolnék, gondolkoznék, koncentrálnék, mint X. Y.” Ilyenkor az illető hangja elcsuklik, és nem vitás, hogy a mondanivalója ez: „Ha másvalakinek a képességeivel bírnék, csodákat vihetnék véghez.” A kijózanító igazság azonban az, barátaim, hogy semmire sem mennénk mások képességeivel, ha egyszer a sajátunkat is kihasználatlanul hagyjuk.