Pelé

Nagyon nagy hatással volt rám az apám. Nagy csatár volt, aki rengeteg gólt szerzett a helyi csapatban, a Bauru Athleticben, és én mindig azt mondtam: egy nap olyan leszek, mint ő. Ez motoszkált már kiskoromtól fogva a fejemben. Sohasem gondoltam arra, hogy oda jutok el, ahol most vagyok, vagy hogy többet érek el, mint édesapám, de Istennek hála, még nála is jobb lettem.

Ha ma élne, a televízió és az internet korában, a legnagyobb labdarúgó lenne, nemcsak itt a földön, de még a Holdon is.

(Puskás Ferencről mondta)

Akkoriban még nem engedélyezték a cserét, ezért ha egy kapus megsérült, kiment a mezőnybe, egy mezőnyjátékos pedig beállt a helyére. Ilyen esetekben én voltam a kapus, és jó kapus voltam! Két vagy három alkalommal kellett beállnom a pályafutásom során, és szerencsém is volt, az egyik ilyen meccset megnyertük egy nullára.

Sok jó labdarúgó van, azonban van, akinek a csillaga néhány éven belül leáldozik. Tíz évig jó játékosnak lenni, na, az már valami!

Az első világbajnokság, amire emlékszem, az 1950-ben volt, amikor 9 vagy 10 éves lehettem. Az apám labdarúgó volt, és óriási ünnepséget tartottak, amikor Brazília és Uruguay játszott, de a brazilok vesztettek… Láttam, hogy apám sír. Én a gyerekek között voltam, s megkérdeztem, miért sír. Ő azt mondta: „A brazilok elvesztették a világbajnokságot.” Erre én tréfálkozni kezdtem, és így feleltem: „Ne sírj, én majd megnyerem neked a világbajnokságot.” És 8 évvel később, 1958-ban Svédországban valóban játszottam a VB-n, és valóban meg is nyertük.

Beethoven a zenére, én a futballra születtem.

Tisztelet az utódoknak, de az 1970-es csapat jobb volt!

A focinak az égvilágon semmi köze nincs az adott ország méreteihez, ahogy a játékosok méreteihez sem. Csak a szív, a tudás és a kemény munka számít.