Nagyon nagy hatással volt rám az apám. Nagy csatár volt, aki rengeteg gólt szerzett a helyi csapatban, a Bauru Athleticben, és én mindig azt mondtam: egy nap olyan leszek, mint ő. Ez motoszkált már kiskoromtól fogva a fejemben. Sohasem gondoltam arra, hogy oda jutok el, ahol most vagyok, vagy hogy többet érek el, mint édesapám, de Istennek hála, még nála is jobb lettem.
Azt szeretném, hogy ne úgy emlékezzenek rám, mint a világ legnagyobb játékosára, háromszoros világbajnokra vagy gólkirályra, hanem mint jó emberre.
Ha ma élne, a televízió és az internet korában, a legnagyobb labdarúgó lenne, nemcsak itt a földön, de még a Holdon is.
(Puskás Ferencről mondta)
Akkoriban még nem engedélyezték a cserét, ezért ha egy kapus megsérült, kiment a mezőnybe, egy mezőnyjátékos pedig beállt a helyére. Ilyen esetekben én voltam a kapus, és jó kapus voltam! Két vagy három alkalommal kellett beállnom a pályafutásom során, és szerencsém is volt, az egyik ilyen meccset megnyertük egy nullára.
Sok jó labdarúgó van, azonban van, akinek a csillaga néhány éven belül leáldozik. Tíz évig jó játékosnak lenni, na, az már valami!
Ha egy nap meghalok, boldog leszek, mert minden tőlem telhetőt megtettem.
Hiszek benne, hogy el kell fogadnunk a bennünket érő megpróbáltatásokat, és a tőlünk telhető legjobban kell kezelnünk azokat – ez az egyetlen módja, hogy minél hamarabb túlessünk rajta. Semmi értelme hátat fordítani a problémának, siránkozni vagy gyűlölni a világot.
Az első világbajnokság, amire emlékszem, az 1950-ben volt, amikor 9 vagy 10 éves lehettem. Az apám labdarúgó volt, és óriási ünnepséget tartottak, amikor Brazília és Uruguay játszott, de a brazilok vesztettek… Láttam, hogy apám sír. Én a gyerekek között voltam, s megkérdeztem, miért sír. Ő azt mondta: „A brazilok elvesztették a világbajnokságot.” Erre én tréfálkozni kezdtem, és így feleltem: „Ne sírj, én majd megnyerem neked a világbajnokságot.” És 8 évvel később, 1958-ban Svédországban valóban játszottam a VB-n, és valóban meg is nyertük.
Mindenképpen hinnem és bíznom kell valamiben, ami erőt tud adni, de a pályámnak voltak olyan pillanatai, melyeket nem lehet Istennel magyarázni. Például amikor Afrikába mentünk, felfüggesztették a háborút, mert az ott élők szerették volna látni Pelé játékát. Abbahagyták a háborút, szinte hihetetlen… Ezt kizárólag Istennel nem lehet megmagyarázni. Amikor befejeztük a meccset, folytatták a harcot.
Régen még kötekedtem a gyerekekkel, akikkel játszottam, hogy én jobb vagyok mint ők. De akkor az apám azt mondta: „Gyere csak ide, ne csináld ezt a többiekkel, csak azért, mert Isten ajándékba adta neked a tehetséget. Ezért te nem tettél semmit. Ez Isten ajándéka. Tisztelned kell embertársaidat, mert fontos, hogy jó emberré válj. Mostantól légy te a példa.
A lelkesedés a legfontosabb. Meg kell feszülni és vibrálni, mint a gitárhúr.
Minden ember ezen a földön, így az én összes gyerekem is, úgy született, hogy megvan a maga különleges tehetsége és helye a világban. Ha ez a tehetség lehetővé teszi, hogy milliók ismerjék meg, és ő ettől boldog lesz, illetve boldoggá tesz másokat, akkor az már kész öröm. De ez nem fontos, csak az, hogy felfedezzék magukban a tehetséget és továbbfejlesszék.
A mai napig elkápráztat engem a futballban, hogy a válogatottak játékán, milyen erősen megmutatkoznak a nemzeti sajátosságok. Nagyon sokat megtudhatunk egy országról, ha megnézzük, hogyan focizik a válogatottja.
A focinak az égvilágon semmi köze nincs az adott ország méreteihez, ahogy a játékosok méreteihez sem. Csak a szív, a tudás és a kemény munka számít.
