Az ember sorsa gyakran jóval a halála előtt véget ér, a sors végének pillanata nem azonos a halál pillanatával.
A legfélelmetesebb a halálban nem a jövő elveszítése, hanem a múlté. A felejtés valójában a halál egy formája, amely állandóan jelen van az életben.
A kultúra elvész a produkció tömegében, a betűk lavinájában, a mennyiség őrületében.
Minden esemény Isten kezében van, s mi semmit sem tudhatunk jövőbeli alakulásukról, amivel azt akarom mondani, hogy az életet mindenestül elfogadni annyit jelent, hogy elfogadjuk a kiszámíthatatlanságát.
A gyerekek nem azért jelentik a jövőt, mert egyszer majd felnőttek lesznek, hanem azért, mert az emberiség egyre inkább közeledni fog a gyermekhez, mert a gyermekség a jövő képe.
A világ olyan, amilyen, nincs már mód fordítani rajta, se átformálni, se feltartóztatni, menthetetlenül rohan a vesztébe. Ellenállni neki egyféleképpen lehet csak: nem mellre szívni.
A jóslatok csalókák: ennyi bizonyosság megadatott az embernek, ha sokkal több nem is.
Az ember harca a hatalom ellen annyi, mint az emlékezet harca a feledés ellen.
A barátságot ma már lehetetlen hőstettel bizonyítani. Nincs alkalom felkutatni sebesült barátunkat a csatamezőn, vagy kardot rántani a védelmében az útonállókkal szemben. Nagyobb veszélyek nélkül ússzuk meg az életünket, de a barátság is kiveszett.
Ha gyerekünk van, nem vethetjük meg a világot, hiszen ebbe a világba szüljük. A gyerek miatt kötődünk a világhoz, gondolunk jövőjével, vetjük bele magunkat lármáiba, háborgásaiba, vesszük komolyan gyógyíthatatlan ostobaságát.
Az érzelmekkel szemben tehetetlenek vagyunk, ránk törnek, nem uralkodhatunk rajtuk. Felróhatjuk magunknak tetteinket, kimondott szavainkat, de az érzelmeinket nem, egész egyszerűen azért, mert nincs hatalmunk fölöttük.
A tudomány története fejlődésjellegű. A művészetre vonatkoztatva a történet fogalmának semmi köze a fejlődéshez: nincs benne tökéletesedés, javulás, emelkedés; olyan utazásra hasonlít, amelyre azért vállalkoztunk, hogy ismeretlen földeket tárjunk fel és berajzoljuk őket a térképre.
Fontos tény: rockkoncerteken nincs taps. Szinte szentségtörés volna tapsolni, így jelezni a kritikai különbséget a között, aki játszik és a között, aki hallgatja; ide nem azért jön az ember, hogy értékeljen és ítélkezzék, hanem hogy átadja magát a zenének, együtt kiabáljon a zenészekkel, eggyé olvadjon velük; itt azonosulást keres az ember, nem élvezetet; az érzelmek túláradását keresi, nem a boldogságot.
Vajon ki a bolondabb, a bolond, aki dicséri a józan embert, vagy a józan, aki hisz a bolond dicséretének?
Vajon én könnyebben tudok-e majd búcsút mondani azoknak a gesztusoknak, amelyek az ifjúságot jelentik számomra? Vajon marad-e más választásom, mint hogy azután legalább utánozzam őket, és eme oktalan tevékenység számára biztonságos zugot találjak okos életemben? Mit számít, hogy mindez haszontalan játék? És mit számít, hogy ezt tudom? Vajon abbahagyom-e a játékot csak azért, mert hiábavaló?
A gyenge tudjon erős lenni és elmenni, ha az erős túlságosan gyenge ahhoz, hogy a gyengének fájdalmat okozzon.
Az embernek sohasem szabad megengednie, hogy elragadják feltoluló, hebehurgya érzelmei.
Ráeszmélt, hogy a foglalkozása életének a véletlenjeihez fog tartozni. Hogy úgy lesz az életére ragasztva, mint egy nevetséges álszakáll.