Minden sort olyan figyelemmel kellene írni, mintha rögtön utána a halál tenne pontot a mondat s az író életének végére. Végzetesen kellene írni, jóvátehetetlenül. Úgy kell írni, mint akinek nincs ideje többé kijavítani központozást, jelzőt és jellemet. Csak egyszer élünk? Nem biztos. De csak egyszer írunk. Ez biztos.
Márai Sándor
120 idézet
1900. április 11. - 1989. február 21.
magyar író, költő, újságíró
A tenisz az egyetlen humanista sport; ember megy ember ellen, minden erővel, de örökké távolság marad a küzdő felek között, nem érintik egymást.
Nem vagyok híve a gépkocsinak, – mondotta vezetés közben, a sötétben, s haja lobogott a szélben, – mert egészségtelen. Árt a testnek, melyet lomhaságra szoktat; s árt a léleknek, melyben felébreszt bizonyos türelmetlenséget, nyegleséget, úrhatnámságot. A gyors helyzetváltoztatásnak sem vagyok híve: meglehetősen mindegy, néhány órával elébb, vagy később érkezik-e az ember valahová? De ad valamit a kocsi, amit nem tudok nélkülözni. Ez a gyöngém, annyi más gyöngeségem mellett – Mosolygott a sötétben, mint aki titkos szenvedélyről beszél, szégyenlősen. – A vezetés, tudja. Ezek a könnyű, félmozdulatok, melyek leigázzák az időt és a távolságot. A kocsivezetés és a tenisz. Ezek a sportok nem egészségesek. Tenisz közben ember harcol ember ellen, minden következménnyel, s mégis van a küzdő felek között örökké valamilyen finom és leküzdhetetlen feszültség a távolság, a háló. S a kocsivezetésnek ez a minden mámornál finomabb lendülete. Nem tudom már nélkülözni, beleszülettem. A gépember, mit gondol nélkülözheti-e valaha ezt a mámort? Nem hiszem. A tér leküzdése, az idő meghódítása, ezek mind csak gyakorlati ürügyek hogy valamit felszabadítson bennünk a gép. Azt mondják céltudatosabb így a világ. De én ezt sem hiszem. A kocsivezetés, a repülés a lélekben a mesét indítja el, a repülőszőnyeg ezeregyéjszakai bővöletének emlékét idézi fel. Játék is kell, játék. Nem lehet játék nélkül élni.
Barátok voltunk, s nincs semmi az életben, ami kárpótolni tud egy barátságért. S az önemésztő szenvedély sem tudja azt az emberi örömet nyújtani, amit egy szótlan és tapintatos barátság ad azoknak, akiket megérint erejével.
Aki alázat nélkül szeret, nagy terhet tesz a másik vállára.
Nincs más fegyver a világgal szemben, csak az alázat; nem a hajbókoló és mellverdeső alázat, hanem a másik, mely nyugodtan és mozdulat nélkül néz farkasszemet a világgal.
Számomra Trianon trauma volt; fél életen át kínlódtam vele. Már nem az. Az igazi trauma számomra nem az a Magyarország, amely elveszett – a történelmi –, hanem az, amely megmaradt.
Minden család történelme beszámol ilyen válságidőszakról, amikor nem „történik” semmi kitapintható, s mégis évtizedekre, néha az élet tartamára megrögződik valamilyen érzelmi hőfokon a családtagok egymáshoz való viszonya.
Köszönet a nőknek. Köszönet neked, aki megszültél. És neked, aki a feleségem voltál. És neked, te harmadik, tizedik, ezredik, aki adtál egy mosolyt, gyöngédséget, egy meleg pillantást, az utcán, elmenőben, vigasztaltál, mikor magányos voltam, elringattál, mikor a haláltól féltem. Köszönet neked, mert szőke voltál. És neked, mert fehér voltál. És neked, mert a kezed szép volt. És neked, mert ostoba és jó voltál. És neked, mert okos és jókedvű voltál. (…) Köszönet a nőknek, köszönet.
Vannak nők, akik állandóan szolgálnak: egy férfit, egy családot, egy zárdát, egy gyermeket szolgálnak. Ezek a nők csendesek. Mindazt, ami az életben nélkülözhetetlen, amit „valakinek el kell végezni”, ők végzik. Munkájuk zajtalan. Nem alakítanak egyesületeket: pelenkát mosnak, vagy a szárítókamrában, forró levegőben vasalnak, augusztusban, amikor a bőr kipállik, a gyümölcs aszalt lesz a fákon, a kutyák az ágy alá bújnak.
De nők, szerep és világ mögött derengett egy érzés, mely mindennél erősebb volt. Ezt az érzést csak férfiak ismerik. Barátság a neve.
A barátság nem eszményi hangulat. A barátság szigorú emberi törvény. A régi világban ez volt a legerősebb törvény, erre épültek fel nagy műveltségek jogrendszerei. Az indulaton, az önzésen túl élt ez a törvény az emberi szívekben, a barátság törvénye.
Egy életen át, következetesen, nem beleegyezni abba, ami az emberek hazugsága, nagyobb hősiesség, mint alkalmilag hangosan és mellveregetve tiltakozni ellene.
A hazug embernek nincs igazi képzelőereje; legtöbbször cél nélkül hazudik; nem tudja, hogy a legegyszerűbb valóság sokkal érdekesebb, mint minden, amit ő összehazudhat.
A virágüzletben sokáig válogattam, s végül egy szál rózsát vettem, mert ez a legelegánsabb s a legolcsóbb. Amíg a növényt csomagolták, ezt mondtam:
– Maga a szerelemből és a halálból él, mint a regényírók. Árulja el, melyik a jobb üzlet?
– Napjainkban a halál. Uraságod is egy szál rózsát visz az élőknek. Ha meghalt volna a hölgy, legalább tíz dáliát küldene neki.
Ha egy barát megbukik, mert nem igazi barát, vádolhatjuk-e őt, jellemét, gyengeségét? Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hűséget, kitartást szeretünk a másikban? Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar? Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hűtlen barátot, mint az önfeláldozót és hűségeset? Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség, mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól? S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást? S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkészségét, s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek, a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hűtlen és aljas, van-e joga megsértődni, bosszút követelni? S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e ő, a megcsalt és elhagyott?
Azt hinni, hogy elvonulhatunk a szenvedély elől, éppen olyan őrület, mintha komolyan hinné valaki, hogy homokból házat és menedéket építhet a sivatag közepén a számum ellen.
Nem lehet megbocsátani (kinek?), ha meghal, akit szeretünk.
A világot nem lehet „legyőzni”. Ilyesmi nincsen. De el lehet viselni. És ez már csaknem győzelem.