A szavam, netán a magatartásom talán azért nyom a latban valamit, mert tudni lehet rólam, hogy bizonyos kérdésekben – a demokrácia kérdéseiben – nem ismerek alkut. Többek közt következetesen békességre „uszítok.” Ezt az esetenként nagyon is kellemetlen uszítást hol innét, hol onnét veszik rossz néven, mert aki épp nem kívánja, az nem kedveli, ha kedvét szegik.
Nagyon örülnék, ha elnökségem idején Magyarország egy-két lépéssel közelebb kerülne a valódi demokráciához. A demokratikus intézményrendszer már nagyjából megvan, de még nem tanultuk meg ennek az íratlan illemszabályait.
A mérhető népszerűségembe bizonyára belejátszik az is, hogy nekem semmi közöm az adóemelésekhez, a benzinár-emeléshez. Afféle „lengéscsillapító” vagyok az állam kocsijában, amelyben a parlament a motor. De lengéscsillapító nélkül, úgy hiszem, az „utas”, az ország népe nehezebben viselné a rázást. S hiszem, hogy kormányozni is bajosabb volna a kocsit.
Az abszolút gyenge köztársasági elnök köszönő-ember a repülőtéren; az abszolút erős köztársasági elnök pedig leválthat kormányokat, hadat üzenhet a parlament engedélye nélkül.
A hatalomhoz való viszonyunk az, amin megmérettetünk. Azon, hogy ki mire használta. És hogyan.
Valahol a népszerűség igazi titka, ha az ember nem igazodik mindig a népszerűség követelményeihez.
Ha szolgálni kívánok valakit, azokat szolgálom, akiknek szolgálójuk nincsen: a védteleneket. Akiknek sem a darutollas úri világban, sem az egyenlők közt egyenlőbbek világában nem jutott szó, akik a versenytársadalom versenyképtelenjei. Akiknek nincs eszközük megvédeni önmagukat. S akik épp ezért leginkább szorulnak védelemre.
Nem félek a vitáktól, nem rejtettem eddig sem és nem rejtem ezután sem soha véka alá a véleményem: mert vitában érik az igazság. Mindig is bíztam és bízom az igazság erejében.
Nem vagyok, nem lehetek pártok, pártérdekek szolgája – világéletemben, pártban és párton kívül, a nemzet függetlenségét, a szabad gondolatot, szabad szót, a szabad hazában szabad hit gondolatát, a társadalmi igazság emberi jogokban kiteljesedő, megkülönböztetést és kirekesztést el nem ismerő védelmét szolgáltam és fogom szolgálni.
Olyan előadásban, amelyben mindenki ordít, azt hallják meg, aki csöndesen szól.
Akár irodalomról, akár szobrászatról, zeneszerzésről, táncról beszéljünk, a művészi mondanivaló közléséhez a megfelelő kifejezőeszközök fölényes ismerete és alkalmazásuk képessége kell. Ha a mondanivaló igényli: mesterfokú képessége. Amihez tehetség, tanulás, gyakorlás egyaránt szükséges.
Fordítani akkor érdemes, ha egy adott mű az eredeti nyelvén is mérce, új és érték. Hogy a befogadó nyelven is annak bizonyuljon, a fordításnak el kell érnie, vagy legalábbis meg kell közelítenie az eredeti tartalmi-formai szintjét; úgy kell a magunk nyelvéhez hasonítani, hogy a feladatot betölthesse; hogy éljen, hasson, igaz és hiteles legyen a befogadó nyelven. S ez esetben a mű keletkezési nyelvétől, keletkezése helyétől és időpontjától függetlenül maga is a magyar irodalom részévé válik.
Talán furcsa, de én a magam börtönidejét egészében véve hasznosnak minősítem. Először is az emberi kapcsolatok miatt. A másik meg, hogy megtanultam bent egy szakmát, amiből aztán éltem.