Isten igen féltékeny Úr,
El nem viselheti,
Hogy egymással s nem ővele
Akarunk játszani.
Emily Dickinson
1830. december 10. - 1886. május 15.
amerikai költőnő
Emily Dickinson amerikai költő volt, az amerikai irodalom egyik legkülönlegesebb és legnagyobb hatású lírikusa. Verseiben a szerelem, a természet, a magány, az élet és a halál kérdéseit fogalmazta meg rendkívül tömör, érzékeny és egyedi hangon.
E napokban még visszatér
néhány madár, egy kósza pár,
s búcsúzni visszanéz.Ilyenkor ölti fel az ég
a szemfényvesztő nyár mezét –
ó kék-arany csalás!Csel, mely nem ámítsz méheket,
hitemet tetszetős szined
megcsalja szinte már,de tanúk a beért magok,
s egy lágy levél a változott
szélben riadva száll.Nyári napok szentsége, ó
végső, ködös kommunió,
e gyermeket fogadd,hogy ossza égi lényeged,
hogy szent kenyered törje meg
s igya örök borod!
A tudat olyan közel van önmagához – nem láthat tisztán…
A halál csak annak okozhat ilyen élethossziglani problémát, aki minden ízében élvezi az életet, melynek minden szép és rossz perce megőrizni való érték. […] Csak az perelhet ennyit a halállal, akinek ennyi vesztenivalója van.
A sír segít, hogy lássalak,
Bár elfed szem elől.
Tükör sem vet oly fényt reád,
Mint ez a puszta kő.Mi eltakarta lényeged,
Ismertet újra már,
Lakatlan fészek sejteti,
Milyen volt a madár.
Virágomba rejtőzöm én,
Kókad vázád falán,
Engem keresel – s nem tudod,
Ez már majdnem magány.
A boldog virágot sosem
Éri váratlanul,
Mikor játszva lesújt a fagy,
S bimbója földre hull.A szőke gyilkos megy tovább,
Közönnyel lép a nap,
Hogy kimérje a holnapot,
Isten meg bólogat.
Mondják, az idő enyhít.
Sohasem enyhített.
Valódi kín keményszik,
Mint kortól az erek.Idő a baj próbája,
De bajt nem orvosol.
Ha mégis – a betegség
Hamisnak bizonyul.
Van olyan szenvedés,
Mely mindent eltemet.
Aztán önmélyét elfedi,
Hídja a révület.
Emlékezetünk rajta
Járhat veszélytelen,
Mint holdkóros, ki ébren
Porrá zúzódna lenn.
Nincs oly vitorlás, mint a könyv,
Mely messzi elragad;
Sehol olyan versenyfutás,
Mint a könyv-oldalak.A koldus is átkelhet itt
És vámot sem fizet;
Mily felséges versenykocsi:
Hord emberszíveket.
Nem várhattam be a Halált,
Bezárt hát szépen Ő,
Ketten voltunk csak kocsiján
S a méretlen Idő.
Túl-boldogság elpárolog,
Ha megy, nincs maradék.
A szorongásnak tolla nincs,
Hogy szálljon, túl nehéz.
Legszebb a siker annak,
Ki sosem éri el.
Tudni, hogy mi a nektár,
Ahhoz koplalni kell.Ki a bíborló seregből
A zászlónál terem,
Nem tudja úgy leírni,
Mi az, hogy győzelem,Mint a halálra sebzett,
Ha meglopott fülét
Távoli szép triumfus
Kínja repeszti szét.
Ki nem vágyott, nem ismeri
Őrült öröm hevét,
A mértékletesség kora
Torzítja a borét.A vágy célja karhossznyira,
Vigyázz, hogy el ne érd,
Mert ha teljesül, széttöri
A lélek bűvkörét.
Kinőjük a szerelmet is,
S fiókba rejtjük el,
Míg ódon holminak tűnik,
Mit egy ősünk viselt.
Ha elhangzott
A szó, halott:
Sokan hiszik.Szerintem
Éppen akkor
Születik.
Az „örökké” nem más, mint jelen pillanatok sora.
Akiket szeretnek, sosem halnak meg igazán, mert a szeretet egyenlő a halhatatlansággal.
Tollas kis jószág a „remény”,
Lelkünk ágára ül,
Fújja szövegtelen dalát,
És sosem némul el.
Az ember egyetlen megőrzött titka a halhatatlanság.
Mások ezeket keresték még
