Ha a tudatod akkora, mint egy golflabda, és elolvasol egy könyvet, akkor csak annyit értesz meg belőle, amekkora a golflabda.
Maharisi azt mondta, a gyereknek tízszer olyan fontos az anyja, mint az apja. Ha nők intéznék a világ ügyeit, azt hiszem, sokkal közelebb lennénk a békéhez.
Elvarázsol, magam sem tudom, miért, ha beülök egy moziba és a nézőtér elsötétül. Csend lesz, majd lassan felmennek a függönyök. Talán vörösek. És te belépsz egy másik világ kapuján.
Sok évvel később, 1991-ben épp a Twin Peaks: Tűz jöjj velemet forgattam, és ebédszünetben mindig bementem a lakókocsimba meditálni.
Az emberek meg vannak róla győződve, hogy a béke nem létezik, hogy ma már csak egy vicc az egész. Valaki megnyer egy szépségversenyt, és az a végén a poén, hogy világbékét akar. Mindenki jót röhög rajta. Senki nem hisz a békében. Szép gondolat. De csak ennyi. Nem több, mint egy kedves kis öreganyó ábrándozása. Értelmetlen. Soha nem valósulhat meg. A pokolban élünk és azt hisszük, ennek így kell lennie. De mi van akkor, ha tévedünk?
Az elefántember olyan film, amilyenből négyévente ki kellene jönnie egynek, jót tesz a világnak, ha elmennek megnézni az emberek. Gyönyörű történet, gyönyörű élmény, időtlen.
Az ember tökéletes békében élhet magával, ha hű marad ahhoz, amit szeret.
Az alvás nagyon fontos. Pihennie kell a szervezetednek, hogy eredményesen dolgozhass és meditálhass.
A düh, a depresszió és a bánat gyönyörű egy történetben, de a valóságban a filmrendezőre vagy a művészre méregként hat. Satuba szorítja a kreativitást.
Van, aki azt mondja, nem érti a zenét, de a legtöbb ember az érzelmeivel éli meg, és tudják, hogy a zene elvont, nem feltétlenül ésszel kell felfogni, nem kell rögtön szavakkal értelmezni, csak hallgatni. A film nagyon is hasonlít a zenéhez. Lehet nagyon absztrakt, de az emberek érteni szeretnék, értelmet akarnak neki adni, amit szavakkal ki tudnak fejezni. És amikor ez nem megy, csalódottak.
A Twin Peaks olyan volt, mint egy dühöngő bika hátán ülni a hurrikán szemében, ami mindenkit nagyon megviselt, aki részt vett benne.
Szeretem azt a mondást, hogy „a világ olyan, amilyennek látod”. Szerintem a filmek is olyanok, amilyennek az ember látja őket. Ezért van az, hogy hiába ugyanaz minden kocka, minden jelenet, minden mondat, minden vetítés mégis más. A másság néha csak nagyon finoman érzékelhető, de létezik. A közönségen múlik. Van egy körforgás a film és a közönség között. Minden ember nézi, gondolkodik rajta, az érzelmeivel követi, és a saját értelmezésén dolgozik.
Az embernek valójában nincs életkora, az az énünk, akihez beszélünk, nem öregszik – az énünk kortalan. Egyedül a test öregszik, ez minden, ami változik.
Egyáltalán nem érdekelt, amikor először hallottam a meditációról. Még a kíváncsiságomat sem keltette fel. Azt hittem, időpocsékolás. Aztán mégis felébresztette az érdeklődésemet egy mondat, miszerint „az igazi boldogság belül van”. Először megtévesztőnek tűnt, mert nem árulja el, hol van az a „belül”, és hogyan jutok oda. De igaznak csengett. Ekkor gondoltam, hogy talán a meditáció az az út, ami elvezet oda, ahol a „belül” van.
A meditációval az a helyzet, hogy egyre inkább saját magaddá válsz tőle.