Nem attól magányos a bohóc, hogy egyedül áll a porond kellős közepén, hanem attól, amit tudnia adatott. Aki fontosat tud, annak az arca rizspor nélkül is krétafehér.
Ancsel Éva
1927. május 23. - 1993. május 1.
állami díjas magyar filozófus, költő, esszéíró, egyetemi tanár
A szomorúság a lélek elidőzése az időben.
Eszes lény az ember, tehát mérlegel: tegye, ne tegye. S közben kuncog benne a lélek: „Csak töprengj, okoskodj – dönteni úgyis én fogok, sőt már döntöttem is, ha te még nem is értesültél róla.”
A lélek akkor öregszik, ha már csak a földön járnak a vágyai, szárnytalanul.
Ha valaki szisztematikus rendben elő tudja adni, hogy mely okokból kifolyólag, s milyen indokok alapján szereti azt, akit szeret, az vagy úgy hiszi, hogy a jól nevelt embernek így kell beszélnie, vagy sohase szeretett.
Az egyedüllét még nem magány. Inkább a lélek diétája a társasélet nehéz lakomái közt.
Az ember majd minden bűnre képes, csak hogy ne kelljen magát bűnösnek tudnia.
Egy szenvedély, ha valóban szenvedély, akkor az legyen halálos. Különben hobbi, passzió, játék, pótcselekvés, meg ilyesmi. Az igazi az, amibe belehalhat az ember.
A másikért való felelősség nem születhet meg annak tudata nélkül, hogy amit velem – netán ellenem – tesz, az nem csak velem fog megtörténni, hanem vele is.
Minden hamisság forrása – és úgy tűnik, kimeríthetetlen forrása -, hogy önmagunkat áltatjuk, s végül is ezt „erősítjük” meg, ezt véljük alátámasztani, aládúcolni mások rólunk alkotott képét festve, festegetve s örökkön restaurálva.
A hozzánk közel állók halála nyilvánvalóan erős történés, de nemcsak a veszteség okán, hanem azért is, mert minden halál (…) kimerevíti, a maguk visszavonhatatlanságában kinagyítja mindazokat a tetteket vagy mulasztásokat, legyenek azok bár csak gesztusok, amelyekkel a halotthoz életében kapcsolódtunk. Azok az emberek, akiknek vannak saját halottaik – akiket nem csak eltemettek, de meggyászoltak -, hordozni fogják halottaik múltját, az az övékbe beépül – talán még erősebben, mint a sajátjuk. (…) Az, aki hozzá közel álló embert eltemetett, többé már nem egészen az, aki előtte volt.
Szegények közt az a legszegényebb, aki elkótyavetyéli szárnyait, mielőtt megtudná, hogy egyáltalán volt neki, ha nem is repülés céljából, inkább azért, mert akinek szárnya van, csak az marad hűségből a földön.
Aki fütyül az igazságra, az tényleg fütyüljön. Legalább ennyi bizonyság legyen arra, hogy meghallotta. No meg micsoda vidám világ lenne ennyi füttyszótól.
Az ember akkor felnőtt, amikor már nem kér kegyelmet.
Az ember olyan lény, aki csak a másik kezéből, szeméből, öléből kaphat kenyeret, poharat, tudást, örömöt – mindent. Ki mondja meg, hogy miért megyünk ölre mégis annyiszor?
A művészet az emberiség legtürelmesebb nevelője.
Az ember csak tetteivel formálhatja személyiséggé önmagát.
Ha szeretteinknek minden áldott nap elmondjuk, hogy nagyon vigyázzanak magukra, ennek egész biztosan megvan a foganatja. Aki ennyi babonában sem hisz, miért megy el az olyan embernek?
Aki nem tud szeretni, az hiába keresi a kulcsot, amellyel belülről magára zárta ajtaját.
A gyávaságot nem szeretem, de értem. A szervilizmust, vagyis a preventív gyávaságot, azt már megérteni sem vagyok hajlandó.