Az alkotó emberek megtanulják, amit meg akarnak tanulni, hogy rendelkezzenek az eredetiségükhöz és zsenialitásukhoz szükséges eszközökkel. Nem tudhatjuk, mennyi kreativitást öl meg az iskola a tanulást előtérbe helyező tantermekben.
Elsősorban azért nehéz őszintének lennünk a gyerekekkel, mert sokszor magunknak is képtelenek vagyunk igazat mondani. Hazudunk magunknak, hazudunk a szomszédainknak. Minden önéletrajz egy hazugság. Azért hazudunk, mert arra tanítottak minket, hogy elérhetetlen erkölcsi elvárásoknak feleljünk meg. (…) Ebből következően egész oktatási rendszerünk is tele van hazugsággal. Az iskolák továbbadják azt a hazugságot, hogy az engedelmeskedés és a szorgalom erények, s hogy a történelem- és a francia nyelvtudás műveltséget jelent.
Ha a gyermek hazudik, akkor vagy fél, vagy utánoz. Hazug szülőknek hazug gyerekeik vannak. Ha azt akarjuk, hogy a gyerekünk elmondja nekünk az igazat, ne hazudjunk neki.
Sok ember úgy véli, hogy a rossz filmek szülik a bűnözőket. Szerintem ez rövidlátó nézet. Erősen kétlem, hogy bármelyik film megrontott volna bárkit is. Egy film valóban sugallhat módszert a fiataloknak, de az indítéknak már jóval a film előtt benne kellett lennie. Lehet, hogy a film esztétizálja a bűnt, de ki van zárva, hogy olyan valakit csábítson a bűnre, aki még soha nem forgatott bűncselekményt a fejében.
Nincs olyan, hogy lustaság. A lusta fiú vagy beteg, vagy nem érdeklik azok a dolgok, amelyekkel a felnőttek szerint foglalkoznia kéne.
Nem hunyhatod be a szemed. Harcolj a világ bajai ellen, de ne az erkölcsi tanítás vagy a büntetés kábítószerével, hanem természetes eszközökkel – az elfogadással, kedvességgel, toleranciával.
A Bibliában ez áll: „A bölcsességnek kezdete az Úrnak félelme.” Pedig sokkal gyakrabban a pszichológiai rendellenességek kezdete. Mert egy gyerekbe bármilyen módon ültetnek félelmet, az mindenképpen ártalmas.
Hős az, aki a félelmét pozitív energiává tudja változtatni. A hős meglovagolja a félelmét. Egy katonának a legkínzóbb félelme, hogy félni fog.
Rengeteg mindentől félünk: a szegénységtől, a nevetségességtől, a szellemektől, a betörőktől, a balesetektől, a közvéleménytől, a betegségtől és a haláltól. Egy ember élete a félelmeinek története.
A kikényszerített tiszteletben mindig félelem van.
A bűnügyi történetek igen nagy százalékban kaphatók bármelyik pályaudvari könyvárusítónál. Mikor egy tizenhat éves fiú lelő egy rendőrt, egymillió olvasó észre sem veszi, hogy a fiú végeredményben csak azt a fantáziát élte ki, amelyet ők oly élvezettel olvasnak.
Nincs hitványabb istengyalázás, mint az, amikor a különféle egyházak azt állítják a háború közben, hogy a Mindenható az oldalukon áll. Isten nem hiheti, hogy mindkét oldalnak igaza van. Isten nem lehet egyszerre a Szeretet és a gáztámadás patrónusa.
Az isten eszméje a kultúrával együtt változik: egy pásztornépnél békés időkben az Isten a Jólelkű Pásztor volt, háborús időkben a Csata Istene, mikor pedig virágzott a kereskedelem, akkor az Igazság Istene, aki az egyenlőséget és a kegyelmet porciózta a mérlegen. Ma, a gép kreativitás korában, az Isten H. G. Wells „Nagy Hiányzója”, mert egy olyan emberiségnek, amelyik képes saját atombombákat gyártani, nincs szüksége kreatív istenre.
A börtönök és a büntetések fabatkát sem érnek ahhoz képest, amit az jelent, ha bizalommal vannak egy ember iránt. Ez a bizalom azt jelzi a bajban lévő embernek, hogy valakitől szeretetet kap és nem gyűlöletet.
Végeredményben a legtöbb felnőtt tisztességtelen. Kevesen nem csempésznének át ezt-azt a határon, és még kevesebben nem csalnának a jövedelemadó-bevallásuknál, ha tehetnék. Ennek ellenére szinte minden szülő őszintén felháborodik, ha a fia ellop egy pennyt.