Meghatározni annyi, mint korlátozni, határokat szabni, összehasonlítani és szembeállítani, éppen ezért a világegyetem, a minden, úgy tűnik, meghatározhatatlan.
A modern ember voltaképpen arról tesz tanúbizonyságot, hogy nincs is életcélja. A haladás, ahogyan elképzeli, nem vezet sehová, kivéve a további haladást. Így életét a „soha el nem érkező holnap” utáni eszeveszett hajsza iránt kötelezi el.
A zen értőjét az választja el a közönséges emberek sokaságától, hogy az utóbbiaknak így vagy úgy bajuk van saját emberi mivoltukkal, törekvéseikben angyalokká vagy démonokká szeretnének válni.
A cél nélküli élet minden zen művészet visszatérő témája, a művész belső állapotát fejezi ki, miközben az időtlen pillanatban sehová sem tart. Mindenkinek vannak hasonló pillanatai, ilyenkor támadnak aztán olyan élénk benyomásai a világról, amelyek örökre beragyogják az emlékezet szemétkupacait – az égő avar kesernyés illata egy párás őszi reggelen, napfényben szárnyaló galambok a viharfellegek hátterében, a távoli vízesés moraja alkonyatkor vagy egy ismeretlen madár rikoltása az erdő mélyén. A zen művészetében minden tájkép, minden szélben hajladozó bambusz vagy magányos sziklaszirt rajza egy-egy ilyen pillanatot idéz.
Az a világ, amely mindinkább úticélokból áll közöttük való utazás nélkül, amely csak a minél gyorsabb „megérkezést” értékeli, tartalmatlan világgá fog válni. Az ember akárhová eljuthat, ám ez minél könnyebben lehetséges, annál kevésbé érdemes bárhová is eljutni.
A távol-keleti kultúra mélyén az a felismerés nyugszik, hogy az ellentétek csak egymáshoz viszonyítva állnak fenn, így alapvető harmóniában vannak egymással. A konfliktus mindig felszínes, hiszen nem lehet végletes ellentét olyan ellentétpárok között, amelyek kölcsönösen egymástól függenek. Szellem és természet, szubjektum és objektum, jó és rossz, művész és médium elválasztása teljesen idegen e kultúrák számára.
Az átmenetiség csak az örökösen megragadásra törő gondolkodást kedvetleníti el. Ha engedi magát együtt mozogni a változás áramával, ha zen buddhista képpel szólva olyan lesz, mint labda a hegyi patakban, az átmenetiség vagy üresség tudatából egyfajta extázis támad. Talán éppen ez az oka, hogy mind Keleten, mind Nyugaton a változékonyság és múlandóság a legmélyebb, legmegindítóbb költészet tárgya – amelyen a tünékenység varázsa még akkor is átragyog, ha maga a költő a leghevesebben tiltakozik ellene.
A szavak csak annyiban alkalmasak a kommunikációra, amennyiben az emberek közös tapasztalatokban osztoznak.
Aki ugyanis önismerettel rendelkezik, annak a számára nincs kettősség önmaga és a külvilág között.
Frusztrációnk részben abból a szokásunkból adódik, hogy örökösen a nyelvtől és a gondolattól várjuk a magyarázatot, ám hiába. Azt kívánni az élettől, hogy ilyen értelemben legyen érthető, annyi, mintha azt várnánk tőle, hogy ne élet legyen.
Ahhoz, hogy megérts valamit, nem szembenézned, hanem azonosulnod kell vele.
Semmi sem fog össze annyira egy közösséget, mint egy külső ellenséggel szembeni közös ügy. Ugyanaz az ellenség egyúttal a társadalmi egység elengedhetetlen támaszává válik.
Ha a kereszténység a bort, az iszlám kávét, a buddhizmus minden bizonnyal a teát jelenti.
Azt is mondhatnánk, hogy ha a vallás az emberek ópiuma, akkor a hinduk belülről lövik be magukat.
Ha félsz a haláltól, akkor éld a halált. Hagyd, hogy magával ragadjon, elborítson – félelem, kísértetek, fájdalmak, múlandóság, felbomlás; minden. És akkor jön, ami mindeddig elképzelhetetlen volt, a meglepetés; nem halsz meg, mert sohasem születtél. Csak éppen elfelejtetted, ki vagy.
Elejétől fogva nyilvánvaló: ellentmondásos dolog tökéletes biztonságra vágyni egy olyan mindenségben, amelynek a lényege a pillanatnyiság és a folytonos változás. […] Ha biztonságban akarom tudni magam, vagyis védelemre vágyom az élet változékonyságával szemben, valójában az élettől akarok elkülönülni. Pedig éppen ez az elkülönültségérzet az, ami a kiszolgáltatottság érzését kelti bennünk.
Szokványos tévedése általában a gyakorló vallásoknak, hogy összekeverik a jelképet a valósággal, hogy ha útmutató ujjat látnak, ahelyett hogy követnék irányát, inkább cumiznak vele.
A legnagyobb babonáink egyike az elme különválasztása a testtől. Ez nem azt jelenti, hogy be kellene ismernünk: csak test vagyunk, semmi több; azt jelenti, hogy egészen új elképzelést kell alkotnunk a testről. Mert ha a test külön való az elmétől, akkor az nem más, csak amolyan porhüvely. Ha azonban elválaszthatatlan az elmétől, a test már egészen mást jelent, és még nincs megfelelő szavunk egy egyszerre szellemi és anyagi világ megnevezésére.
A fizikai világ millió vibrálás – de mi az, ami rezeg, lüktet? A szemnek a szín, a fülnek a hang, az orrnak az illat, az ujjaknak az érintés. Ezek csak különböző nyelvek egyetlen dolog leírására, az érzékelés különböző minőségei, a tudatosság különböző dimenziói. „Mi az, aminek ezek eltérő formái?” – a kérdés értelmetlennek tűnik. Ami a szemnek a fény, az a fülnek a hang. Nekem úgy tűnik, az érzékek nem egy közös dolog kifejezésmódjai, formái, dimenziói, hanem egymásé, mintegy kört alkotva. Ha jobban megfigyeljük, az alak színné változik, a szín rezgéssé, a rezgés hanggá, a hang illattá, az illat ízzé, az íz tapintássá, a tapintás ismét alakká.