A templomban látni lehet egy verset, melynek Veszteség a címe, és egy kőbe van vésve. Három szóból áll, de a költő összekarcolta az egészet. A Veszteséget nem lehet elolvasni, csak érezni
Volt már dolgod olyan emberekkel, akik alig egy óra alatt mindent elveszítettek? Reggel kilépsz a házból, ahol a feleséged, a gyermekeid, a szüleid élnek. Amikor hazaérsz, csupán egy füstölgő gödröt találsz a helyén. Azután valami történik veled – bizonyos mértékig megszűnsz embernek lenni. Többé nincs szükséged pénzre, dicsőségre; a bosszú válik az egyedüli örömöddé. És mivel már nem kapaszkodsz az életbe, a halál elkerül, a golyók elzúgnak melletted. Farkassá válsz.
Akik a végvárakat megjárták, nem úgy sírnak, mint ki sajnál, mert temet, nem úgy, mint a lányok vagy a gyermekek, kívül nekik semmi, csak belül csorog, minden, csorog nagyon, végig, az összeszorult nyelőcsövön, bele a gyomorba, s onnét a vérerekbe, a belekbe, a sejtekbe, és minden kis pórusába a szervezetnek.
Magad, belőlem haltad el,
de vagy, míg nekem vanni kell,
mert egylétünkben, anyagtalan
nincsed súlyát hordozom magam.
Eltölt a keserűség, és a veszteség szörnyűsége nap mint nap földhöz vág. A való élet pedig csak megy tovább. És idővel a veszteség normalizálódik, beépül a mindennapi életbe, és néhány év múltán azon kapod magad, hogy tulajdonképpen rendben vagy. Megváltoztál ugyan, de… de még mindig hallod az eltávozottak hangját, még mindig anekdotázol róluk, még mindig mindennap gondolsz rájuk.
A dolgok amiket elveszítünk, visszatalálnak hozzánk, ha nem is mindig úgy, ahogy gondolnánk.
– Harry Potter és a Főnix Rendje (2007)
Akinek soha nem volt semmije, hajlamos sokat felhalmozni, amikor teheti. De ahogy idősebb lesz az ember, rájön, hogy az élet nem a felhalmozásról szól, hanem a veszteségről. És minél idősebbek vagyunk, annál több veszteséget kell megtapasztalnunk. Elveszítjük a hajunkat, a fogainkat, a szeretteinket. Ha minden jól megy, erősebbek leszünk ezektől a veszteségektől, és továbbadhatjuk bölcsességünket azoknak, akik fontosak nekünk.
Aki pénzt veszít, sokat veszíthet, aki a lelkesedését veszíti el, az mindenét elveszíti.
A nyitott sír felett
lomha fekete varjú száll.
Két szárnycsapás közt rám mered
a dermesztő Szabály. (…)
De törvény,
hogy a halál csak az élőnek fájjon:
remegjek – gyászod örvén –
önnön tragédiámon.
Ha meghal egy szerettünk, akinek a halálára nem számítottunk, akkor nem egyszerre veszítjük el. Elapad a postája, elmúlik az illata a párnákról, aztán még a szekrényekben és a fiókokban őrzött ruhákról is. Lassan-lassan gyűlik össze sok apró részletből a hiánya. Újra és újra azt hisszük, hogy ez az a nap – amikor egy hiányzó részlet úgy szíven üt, hogy azt gondoljuk, most éreztem át, hogy eltűnt, mindörökre -, de aztán jön egy új nap, újabb veszteséggel.
Megvontad magad, meg, mindenkitől.
Ki véd engem e megvonás elől?
Egy vagyok azzal, amit elvetélnék.
Egy vagyok azzal, akit nem találok.
Nem tudtam, hogy halálod
életfogytiglani.
Mindig barátra vágytam. Kerestem valakit, aki szeret, és együtt érez velem. És lám, e néptelen tengeren megtaláltam, de sajnos csak addig, míg értékét fölismertem, s mindjárt el is veszítem őt.
Mindig elveszítjük azoknak a barátságát, akik elvesztették megbecsülésünket.
Bosszantott, hogy elveszítettem a világbajnoki címet, de sosem rágódtam hosszasan a mérkőzéseimen, nem vertem a fejem a falba egy elbukott meccs után. Ami volt, megtörtént, másnap új nap kezdődött.
A börtön nem rehabilitációs központ, leépíti az embert. Nem számít, mennyit keresel, amikor kijössz, akkor is kevesebb vagy annál, mint amikor bementél.
A száműzetés nem egy új élet, hanem a lét teljes kirekesztése. A száműzetés az, amikor nem közeledhetsz, nem érinthetsz, amikor többé nem léphetsz be saját életedbe.