Be kell vallanom, hogy a béketárgyalások idején egyes helyekről helytelen és hamis adatokat kaptunk, s ezen hamis adatok alapján ítélkeztünk határok és nemzetek felett.
Mi, magyarok vagyunk a földgömb legszomorúbb népe, mert kigúnyolták, megostorozták és keresztre feszítették mindazt, ami nekünk szent volt. A zsoldosok pedig kockát vetettek őseink öröksége felett. De a reménység népe is mi vagyunk. A múltban többször eltemették nemzetünket, de harmadnapra megint feltámadt…
Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy örök isteni igazságban
Hiszek Magyarország feltámadásában.
…de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!
Ameddig élünk, magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha;
Szülessünk bárhol, földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha…
Nem kell nekünk a más folyója,
Nem kell nekünk a mások bérce,
Csak magyar hegy és magyar róna,
Ahogy az Isten rég kimérte.
Nem kell nekünk idegen égbolt,
Egy porszeme sem a világnak,
Csak az kell, ami a miénk volt…
Igazságot Magyarországnak!
Számomra Trianon trauma volt; fél életen át kínlódtam vele. Már nem az. Az igazi trauma számomra nem az a Magyarország, amely elveszett – a történelmi –, hanem az, amely megmaradt.
Aki felejt, átadja magát az enyészetnek. Aki felejt, arról elfelejtkeznek. Aki felejt, agymosottá válik. Aki felejt, parancs szerint tud emlékezni. Aki felejt, alkalmas lesz bárki befogadására. Aki felejt, a bűnpártolók cinkosává válhat. Aki felejt, azonosul a bűnnel és a bűnössel. Aki felejt, önmaga gyilkosává válhat. Aki felejt, bűnözővé válhat. Aki felejt és feledtet, maga is bűnös. Aki felejt, mások kegyeltje lesz. Sok ilyen »ember«, sok bűnös jár – kel közöttünk, mert sokaknak eredendő bűnük e felejtés közepette kialakult hiányos tudat. Június negyedike!
Trianonban darabokra tépték a Máriának felajánlott Országot. Aki a természetfölötti hit szemével meri nézni vagy mérni a nemzetek és népek tragédiáját, […] az jogosan gondolhat arra, hogy az ország talán azért került lejtőre, mert szellemében sokban már elpártolt a szentistváni alapoktól a századforduló óta; úgy, mint a Muhi és a Mohács előtti években is.
Trianon dolgát, a magyarság veszteségeit, vereségét sikerült szőnyeg alá söpörni, a nemzet agyából, tudatából majdhogynem teljesen kimosni, olyannyira, hogy az utánam jövő nemzedékekben ma is gyakran emlegetik – szinte közhelyszámba megy, hogy sokakkal találkozhatunk, akik meglepődve veszik tudomásul, hogy a Kárpát-medencében, a magyar állam határain kívül is tudnak néhányan magyarul.
A trianoni békeszerződés következtében az országterület 325 ezer km2-ről 93 ezer km2-re, a lakosság száma pedig 20,8 millióról 7,9 millióra csökkent. Ezzel Magyarország Közép-Európa egyik legkisebb állama lett. A nemzetiségi lakosság mellett az ország határain kívülre került 3,3 millió magyar is, akiknek mintegy fele összefüggő területeken az új határok mentén élt. Ilyen veszteség Magyarországot a 16. század óta nem érte. A sokk, amelyet az akkori magyar társadalom átélt, mai ésszel és érzelmekkel szinte elképzelhetetlen.
El lehet határozni, hogy Trianon a gyerekeinknek is folyamatos fájdalom és lüktető seb legyen, de azt is kell tudni, hogy ennek mik a következményei.
Mindannyian érintve vagyunk a trianoni sorstragédiában, ott van a sejtjeinkben, azt mondják, hetedíziglen tart az emlékezet, a traumák emlékezete. Emlékeznünk érdemes, akkor is, ha fáj. Azért, hogy emlékezve tovább tudjunk menni.
Az Alföld déli harmada a trianoni békeszerződés ítélete szerint ma Jugoszláviához tartozik, ezenkívül oda tartozik még az egykori Horvátország, Szlavóniával együtt, nemkülönben a Muraköz és az úgynevezett baranyai háromszög, Baranya vármegyének Mohácstól és Villánytól délnyugatra fekvő része.
Trianon feldolgozatlan, mert feldolgozhatatlan. Nagy államból kicsi ország lettünk. Területek, az ott élő emberek, termőföld, nyersanyag, ipari létesítmények, vasútvonalak…felsorolhatatlanul nagy veszteség. Másé lett mindaz, amiért sokan generációk óta megdolgoztak.
Amit én talán a legjobban hiányolok a magyar Trianon-politikából, az a nagyvonalúság. Nagyvonalúság ahhoz, hogy a Trianon-politika elsősorban ne sérelempolitika legyen, hanem a Kárpát-medence (wannabe) vezető hatalmának politikája. A folyamatos ütközés jól mutat a szavazótábor előtt, de oda vezet, hogy nem tudunk véghezvinni nagy, határon átívelő projekteket. Oda kellene eljutnunk, hogy a környező országok politikai elitje elfogadja, hogy ha félretesszük a nemzeti politikai kérdéseket, és szigorúan gazdasági, logisztikai és észszerűségi szempontból nézünk egy felvidéki vagy erdélyi vagy délvidéki problémára, akkor az optimális megoldás az, amelyben benne van Magyarország is.
Trianon kibeszéletlensége” – szakmai körökön kívül – szinte napi mantra lett. A két világháború között, az akkori forrás-hozzáférhetőség mellett oknyomozó módon megírt analízis két kiadása a kutyát sem érdekelte, mert a kortársak nem megérteni akarták Trianont, hanem „visszacsinálni”. A második világháború után ez is elfelejtődött, a téma pedig tabusíttatott. Több mint négy évtizedig erre fókuszáló történeti analízis nem jelent meg. Ennek is köszönhető, hogy amikor e témáról 1983-ban releváns történettudományi munka látott napvilágot, könyvpiaci bestseller lett. s két év alatt két kiadása – szakmunkákra nem jellemző módon – ötvenezres példányszámot ért el.
Magyarországon az 1920-as trianoni döntés után elsősorban az elcsatolt területeket birtokló szomszédos népeket tekintették ellenségnek, a legfőbb külpolitikai cél a területi revízió békés megvalósítása volt.
A megkötendő békeszerződésért és a világ nyugalmának helyreállításáért a felelősség teljes egészében a békét diktáló antantot terheli.
(Pesti Hírlap, 1920. máj. 23.)