A kiegyezés után feladatunk az lett volna, hogy megfelelő gazdasági, földbirtok- és nemzetiségi politikával az egyensúlyt a magyarság javára helyrebillentsük. Sajnos, elmulasztottuk ezt kellő időben megtenni és ennek lett a következménye, más szerencsétlen körülmények közrejátszása folytán, hogy ezeket a területeket elveszthettük. A magyar állam mai geográfiai határai mellett ez a nemzet végleg el fog pusztulni, ha nem képes uralmát az olyan területekre is újból kiterjeszteni, amelyek nélkül biztosított önálló léte és fennmaradása el nem képzelhető. A nemzetnek nincs más választása; ezzel legyünk teljesen tisztában, mert Csonka-Magyarország határai sem másoktól független politikai létet, önálló gazdasági életet hosszabb időre nem biztosítanak számára.
Trianon idézetek
A csata eldőlt és a tőlünk elszakított magyarság teste vérzőén vonaglik a győzők operációs asztalán, azoknak a kezében, akik még kisebbségi sorsban tanulták meg ezt a pozícióharcot, ezt a földalatti lövészárok-küzdelmet és ma újan alapított államaik összes hatalmi eszközeivel könnyűszerrel és a legkisebb lelkiismeretfurdalás nélkül vetik ki a magyarságot eddig bevehetetlennek hitt legerősebb állásaiból is.
Észre kellett venni minden nyitottszemű politikusnak, hogy a monarchia és Magyarország ellen előbb-utóbb koncentrikus támadás fog megindulni területének feldarabolása céljából és hogy az európai Törökország likvidálása után mi kerülünk sorra. De ahelyett, hogy a nagy leszámolás napjára a nemzet virtuális erőit megszilárdìtottuk volna és a dinasztiát igyekeztünk volna megnyerni annak, hogy a magyarság védbástyái kiépüljenek, az uralkodóházzal a katonai kérdés miatt összetűztünk, a valódi ellenséggel szemben viszont egész frontunkat védtelenül hagytuk. Szomorú mementó ez az ellenzéki oldalon levő pártok részére a jövőben is, mert bizonyítéka annak, hogy mily óriási felelősséggel bírnak a nemzet boldogulása szempontjából, annak dacára, hogy látszólag a felelősség csakis a mindenkori kormányokat terheli.
A magyar politikai gondolkodás abból a rettenetes ájulásból, amelybe a világháború katasztrófája és a trianoni csapás folytán esett, csak most kezd apránként felocsúdni. Az életösztön a nemzetbe visszatér, a sìrógörcsök, amelyek lelkünket megrázták, kezdenek kihagyni és próbálunk újból orientálódni a világban. Ébrednek ösztöneink, a jók, a rosszak egyaránt. A nemzet iránytűt keres.
A magyar feltámadás nem álom és nem jelszó, a magyar feltámadás élő, kívánkozó, parancsoló igazság! És én ennek a feltámadásnak harcosa vagyok, úgy is mint ember, úgy is mint Magyarország miniszterelnöke. Valamikor azt mondottam, ne nézd, ki honnan jön, hanem ki hova megy. […] Nem a társadalmi osztályok széttagoltságában, hanem a testvéri együttérzésben és a társadalmi osztályok összekovácsolásában látom a magyar jövőt. Bennem egyesül a vasi nemes ember és a tolnai paraszt. E két vér sejtjei jól megférnek bennem és biztatnak arra, hogy a hagyományokon alapuló haladó politikát kövessem a magyar közéletben.
(1933. május 23., Szekszárd)
– Azt hiszed ezt a háborút mi vesztettük el 1918-ban? Fenét. Azt hiszed, Trianont Trianonban csinálták? Ne hidd. A kiegyezéstől csinálták a forradalomig. Kivándorlóirodákat állítottak fel állami segédlettel, nemzetrontó újságokat pénzeltek verejtékes adókból, megölték a kisipart és a céheket, pedig ezekből kellett volna a kivénhedt, földjevesztett középosztály helyett egy új, gerinces középosztályt kinöveszteni.
Tudatosítanunk kell, hogy akiknek nem fáj Trianon, és akik közömbösek máig tartó következményeivel szemben, azok érzelmileg, lelkileg már nem teljes értékű magyarok. Ezt pontosan a zsidóságtól tanulhatjuk meg. Ahogyan nem zsidó (legfeljebb félzsidó), akinek nem fáj a holokauszt, ugyanúgy nem magyar (legfeljebb híg-magyar) az, akinek nem fáj Trianon.
A Korunk a Trianon utáni Erdély egyik legjelentősebb, ha nem a legjelentősebb folyóirata volt. Dienes László alapította 1926-ban, de 1929-től Gaál Gábor nevéhez fűződött a lap, melyben nem csupán Erdély, de az anyaország és a többi utódállam magyar baloldali írói, költői, tudósai is publikáltak. Talán még a mai fiataloknak is mond valamit pár név a sorból: József Attila, Déry Tibor, Sinkó Ervin, Fejtő Ferenc, az erdélyiek közül: Tamási Áron, Méliusz József, Szentimrei Jenő, Balogh Edgár. A lapot 1940-ben betiltották a hatóságok – nem a román, hanem a magyar hatóságok. A Kántor Lajos főszerkesztésével ma is élő lap 1957-ben kelt életre újból, ekkortól szerkesztette 1984-ig Gáll Ernő.
A történelmi Magyarország széthullásának egyik oka a nemzetiségi kérdés volt, azon belül az Erdélyben többségben élő román nép és a szomszédos Román Királyság egyesülési szándéka. A nemzeti ébredés folyamatának részeként, az 1880-as évektől kezdődően a határ mindkét oldalán több olyan szervezet, újság alakult, amelyek a románság kulturális összetartozását hirdették, sőt feladatuknak tartották a majdani politikai egyesülés előkészítését. Az első világháborút megelőzően az Osztrák-Magyar-Monarchia, Olaszország és Románia is egy szövetségesi rendszerbe tartozott, a Hármas Szövetségbe. A tagok kötelezték magukat, hogy békében élnek egymással és nem kötnek olyan szövetséget, amely valamelyikük ellen irányul. A szerződésbe foglaltak ellenére a román politika nem titkolt célja volt Erdély és a románok lakta kelet-magyarországi területek megszerzése.
Erdély ügye legközelebb a külügyminiszter-helyettesek 1946. áprilisi, ugyancsak londoni tanácskozásán került elő. A Szovjetunió, amely néhány nappal korábban képes volt elhitetni a Moszkvában tárgyaló magas szintű kormánydelegációval, hogy indokoltnak tartaná a magyar területi igények felvetését Romániával szemben, az angol fővárosban eredeti javaslatához, azaz a trianoni határok visszaállításához ragaszkodott.
Ne mondjátok, hogy keressek magamnak máshol helyet a világban, mert nincsen ennek a világnak helye, ami az enyém volna azon az egyen kívül. Ne mondjátok, hogy befogadtok ebbe vagy abba az országba, mert nincsen nekem azokban az országokban semmi keresnivalóm. Ne mondjátok, hogy lelek magamnak hegyet a Kordillerrákban, vagy a Sierra Nevadán: mert a más hegyei azok, nem az enyimek. Az én számomra nincs szépségük és nincs békességük azoknak a hegyeknek.
Adjátok vissza az én hegyeimet!
Nem lenne szabad, hogy Trianon ügye holmi belpolitika licitálássá silányodjék. A trianoni tragédia mindenkié. A jobboldal mégis kisajátítaná ezt a fájdalmat, miközben csak keseregni és vádaskodni tud. A baloldal – mi – megoldásokat keresünk. Olyanokat, amelyek segítik a határon túli magyarokat, jók a Magyarországon élőknek, és elfogadhatók a szomszédos népeknek is.
Tekintsd, Urunk, a roppant Kárpátok ölét,
e dús mezők hajdan tengermosta honát,
az Adriától a Székelyföldig ívelő
országcipót, a fényes városok sorát!
Magyarnak s minden társnépének itt e föld
mindig is egy közös, egész hazája volt,
mígnem- borzadj el, Isten, ember légy erős!-
országunk harmadára daraboltatott.Trianonnak hívjuk amputálásunkat, ott
csonkolták nemzettestünket, s –megfogyva bár,
de törve is-prédául dobták tagjait
vérszagra gyűlt kutyáiknak a győztesek.
Trianonnak mondjuk balsorsunk ítéletét,
s sírt, hol nemzet süllyed el s oly sok viszály.
Ki az Isten nyújt felénk, ha küzdünk védő kart,
mely ápol, s majdan sírod is, ha elbukál?
Ha Trianonnál nem csatolják el az ország akkori területének kétharmadát, akkor most több nyersanyagunk és még több szociális problémánk lenne, kisebbségeink küzdenének az autonómiáért, mi meg berzenkednénk az ellen, hogy románul, szlovákul, horvátul cseverésszenek, és jelentős összegeket kelljen fordítani anyanyelvi iskoláztatásukra.
Egy nemrég publiált felmérés részeredménye szerint a Trianonnal és a határontúli magyarokkal kapcsolatos ismerethiány a magyar társadalomban úgyszólván általánosnak mondható, és nem kivétel ez alól a szimbolikus témák felkarolásában jeleskedő jobboldal sem. A felnőtt magyar lakosság kevesebb mint harmada tudja pontosan a trianoni békeszerződés idejét és ismeri a területvesztés mértékét. A fiatalabb korosztályok (nem az államszocializmusban, hanem már az 1990 után szocializálodottak) tudása siralmas: míg például a 40-49 év közöttiek (tehát még a hetvenes-nyolvanas években érettségizettek) fele tudja e kérdésekre a helyes választ, addig a negyven év alattiaknak már csak negyede. Mindemelett a társadalom ideológia polarizációjával kapcsolatban is tanulságos adatok bukkannak fel: minél inkább jobboldalinak tartja magát a válaszadó, annál inkább hajlamos eltúlozni az elcsatolás mértékét, és minél inkább baloldali vagy liberális, annál kisebbnek tartja a területveszteséget. Ebből következik az is, hogy éppen a legradikálisabb jobboldaliaknak a területi revíziót szorgalmazóknak bannak elnagyolt képzeteik az elveszített területekről, és minden bizonnyal igaz ez a politikai spektrum túloldalára is – bár erre az idézett könyv szerzője nem tért ki. Pedig 1990 óta meglehetősen sok szó esett Trianonról a sajtóban és a médiában: ez a fordított arányosság (az elérhető információk tömegének növekedésével csökken a helyes tudás aránya) a jövőre nézve csak szkepszisre ad okot.












