Trianon tragédiáját nem lehet megérteni csak a békeszerződés szövegéből, illetve az azt közvetlenül megelőző tárgyalásokból. Gyökerei a nagyhatalmak, különösen Franciaország magyarellenességében és érdekeiben, az irredenta mozgalmak törekvéseiben és a magyar nemzetiségi és külpolitika tévedéseiben vannak.
Trianon idézetek
Nemzetnek lehet elnyomást tűrnie, de jogai valósításának reménye iránt semmi körülmények közt nem szabad kétségbeesnie, s azért, mert valamely jogát nyomban nem képes valósítani, nem szabad arról önként, örök időkre lemondani.
A trianoni békekötés nemcsak a területeinket, gazdasági lehetőségeinket és magyarjaink millióit vette el, hanem erőszakosan kettévágta a nemzetté válásunk akkor már évszázadok óta tartó folyamatát. Mintha megtörte volna a nemzetnek a jövőbe vetett hitét és a bizalmát önmagában.
Alapkérdéseim: mit jelent a trianoni döntés a magyarság számára, valamint – s ez most a legfontosabb – : hogyan értékeljük ezt a diktátumot (s a trianonit megerősítő, a II. világháborút lezáró, 1947-es párizsi békeszerződést)?
A mérvadó gazdaságtörténeti szakirodalom ma már egyetért abban, hogy a trianoni békeszerződés sokkjából a magyar gazdaság viszonylag hamar és a korábban elképzeltnél gyorsabban talpra tudott állni. Ebben minden bizonnyal segítségére volt az, hogy bár az ország területének kétharmadát elcsatolták, az ipartelepek 48 százaléka és a gyáripari termelés 55 százaléka a trianoni országterületen maradt.
Ha felvetődik a kérdés, hogy miért beszélünk annyit Trianonról, a válasz részben ez: mert a mindennapjainkat át-meg átszövi a trianoni békeszerződés emlékezete. Utcanevekben, emlékművekben, településhatárokban, intézményekben. A másik magyarázat minden bizonnyal az, hogy a határon túli magyar közösségek léte, sorsuk, a jogaikért vívott küzdelem, az ő problémáik folyamatosan emlékeztetnek minket arra, hogy mi és miért történt száz évvel ezelőtt. Harmadrészt Trianon az elmúlt évszázadban, de főleg a rendszerváltás óta eltelt időben metaforává vált – minden rossz jelzőjévé. Ezzel párhuzamosan valós tartalmai elhalványultak, mitikus magyarázatok kerültek előtérbe, amelyek fel-felhasznának valós elemeket, de a nemzeti önismeret és a közösségépítésben oly fontos „közös emlék a múltból – közös terv a jövőre” tanácsát alig szolgálják.
A traumák nemzedékről nemzedékre öröklődnek. Trianon begyógyíthatatlan.
Be kell vallanom, hogy a béketárgyalások idején egyes helyekről helytelen és hamis adatokat kaptunk, s ezen hamis adatok alapján ítélkeztünk határok és nemzetek felett.
Mi, magyarok vagyunk a földgömb legszomorúbb népe, mert kigúnyolták, megostorozták és keresztre feszítették mindazt, ami nekünk szent volt. A zsoldosok pedig kockát vetettek őseink öröksége felett. De a reménység népe is mi vagyunk. A múltban többször eltemették nemzetünket, de harmadnapra megint feltámadt…
Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában,
Hiszek egy örök isteni igazságban
Hiszek Magyarország feltámadásában.
…de aki nem volt még magyar,
nem tudja, mi a fájdalom!
Ameddig élünk, magyar ajkú népek,
Megtörni lelkünk nem lehet soha;
Szülessünk bárhol, földünk bármely pontján,
Legyen a sorsunk jó vagy mostoha…
Nem kell nekünk a más folyója,
Nem kell nekünk a mások bérce,
Csak magyar hegy és magyar róna,
Ahogy az Isten rég kimérte.Nem kell nekünk idegen égbolt,
Egy porszeme sem a világnak,
Csak az kell, ami a miénk volt…
Igazságot Magyarországnak!
Számomra Trianon trauma volt; fél életen át kínlódtam vele. Már nem az. Az igazi trauma számomra nem az a Magyarország, amely elveszett – a történelmi –, hanem az, amely megmaradt.
Aki felejt, átadja magát az enyészetnek. Aki felejt, arról elfelejtkeznek. Aki felejt, agymosottá válik. Aki felejt, parancs szerint tud emlékezni. Aki felejt, alkalmas lesz bárki befogadására. Aki felejt, a bűnpártolók cinkosává válhat. Aki felejt, azonosul a bűnnel és a bűnössel. Aki felejt, önmaga gyilkosává válhat. Aki felejt, bűnözővé válhat. Aki felejt és feledtet, maga is bűnös. Aki felejt, mások kegyeltje lesz. Sok ilyen »ember«, sok bűnös jár – kel közöttünk, mert sokaknak eredendő bűnük e felejtés közepette kialakult hiányos tudat. Június negyedike!
Trianonban darabokra tépték a Máriának felajánlott Országot. Aki a természetfölötti hit szemével meri nézni vagy mérni a nemzetek és népek tragédiáját, […] az jogosan gondolhat arra, hogy az ország talán azért került lejtőre, mert szellemében sokban már elpártolt a szentistváni alapoktól a századforduló óta; úgy, mint a Muhi és a Mohács előtti években is.
Trianon dolgát, a magyarság veszteségeit, vereségét sikerült szőnyeg alá söpörni, a nemzet agyából, tudatából majdhogynem teljesen kimosni, olyannyira, hogy az utánam jövő nemzedékekben ma is gyakran emlegetik – szinte közhelyszámba megy, hogy sokakkal találkozhatunk, akik meglepődve veszik tudomásul, hogy a Kárpát-medencében, a magyar állam határain kívül is tudnak néhányan magyarul.
A trianoni békeszerződés következtében az országterület 325 ezer km2-ről 93 ezer km2-re, a lakosság száma pedig 20,8 millióról 7,9 millióra csökkent. Ezzel Magyarország Közép-Európa egyik legkisebb állama lett. A nemzetiségi lakosság mellett az ország határain kívülre került 3,3 millió magyar is, akiknek mintegy fele összefüggő területeken az új határok mentén élt. Ilyen veszteség Magyarországot a 16. század óta nem érte. A sokk, amelyet az akkori magyar társadalom átélt, mai ésszel és érzelmekkel szinte elképzelhetetlen.
El lehet határozni, hogy Trianon a gyerekeinknek is folyamatos fájdalom és lüktető seb legyen, de azt is kell tudni, hogy ennek mik a következményei.
Mindannyian érintve vagyunk a trianoni sorstragédiában, ott van a sejtjeinkben, azt mondják, hetedíziglen tart az emlékezet, a traumák emlékezete. Emlékeznünk érdemes, akkor is, ha fáj. Azért, hogy emlékezve tovább tudjunk menni.