Tudni kell, hogy amikor az Úristen népek s országok dolgát rendezte a földön, Erdélyről ügyesen megfeledkezett. Azóta is szokásban maradt, hogy megfeledkezzenek róla, valahányszor adódik.
Ne mondjátok, hogy keressek magamnak máshol helyet a világban, mert nincsen ennek a világnak helye, ami az enyém volna azon az egyen kívül. Ne mondjátok, hogy befogadtok ebbe vagy abba az országba, mert nincsen nekem azokban az országokban semmi keresnivalóm. Ne mondjátok, hogy lelek magamnak hegyet a Kordillerrákban, vagy a Sierra Nevadán: mert a más hegyei azok, nem az enyimek. Az én számomra nincs szépségük és nincs békességük azoknak a hegyeknek.
Adjátok vissza az én hegyeimet!
Nem lenne szabad, hogy Trianon ügye holmi belpolitika licitálássá silányodjék. A trianoni tragédia mindenkié. A jobboldal mégis kisajátítaná ezt a fájdalmat, miközben csak keseregni és vádaskodni tud. A baloldal – mi – megoldásokat keresünk. Olyanokat, amelyek segítik a határon túli magyarokat, jók a Magyarországon élőknek, és elfogadhatók a szomszédos népeknek is.
A Trianon utáni népességmozgások története nem önmagában áll a magyarság történetében: része azoknak a folyamatoknak, amelyek az elmúlt 100 évben érintették a magyarországi és a határon túli magyar közösséget.
A jobboldal álláspontja szerint a magyar gondolkodásban a holokauszt emlékezete eltúlzott, a Trianon emlékezet és a kommunizmus bűneinek elismerése viszont gyenge.
Sok magyar azt hiszi, a Trianon név eredeti jelentése a latin „három nem”, ami a revizionisták jelszavává vált: Nem! Nem! Soha! Ez tévedés, a szerződést a nagyhatalmak vezetői, élükön Clemenceau-val Versailles-ban írták alá, a Le Petit Trianon kastélyban.
Tekintsd, Urunk, a roppant Kárpátok ölét,
e dús mezők hajdan tengermosta honát,
az Adriától a Székelyföldig ívelő
országcipót, a fényes városok sorát!
Magyarnak s minden társnépének itt e föld
mindig is egy közös, egész hazája volt,
mígnem- borzadj el, Isten, ember légy erős!-
országunk harmadára daraboltatott.
Trianonnak hívjuk amputálásunkat, ott
csonkolták nemzettestünket, s –megfogyva bár,
de törve is-prédául dobták tagjait
vérszagra gyűlt kutyáiknak a győztesek.
Trianonnak mondjuk balsorsunk ítéletét,
s sírt, hol nemzet süllyed el s oly sok viszály.
Ki az Isten nyújt felénk, ha küzdünk védő kart,
mely ápol, s majdan sírod is, ha elbukál?
Ha Trianonnál nem csatolják el az ország akkori területének kétharmadát, akkor most több nyersanyagunk és még több szociális problémánk lenne, kisebbségeink küzdenének az autonómiáért, mi meg berzenkednénk az ellen, hogy románul, szlovákul, horvátul cseverésszenek, és jelentős összegeket kelljen fordítani anyanyelvi iskoláztatásukra.
Egy nemrég publiált felmérés részeredménye szerint a Trianonnal és a határontúli magyarokkal kapcsolatos ismerethiány a magyar társadalomban úgyszólván általánosnak mondható, és nem kivétel ez alól a szimbolikus témák felkarolásában jeleskedő jobboldal sem. A felnőtt magyar lakosság kevesebb mint harmada tudja pontosan a trianoni békeszerződés idejét és ismeri a területvesztés mértékét. A fiatalabb korosztályok (nem az államszocializmusban, hanem már az 1990 után szocializálodottak) tudása siralmas: míg például a 40-49 év közöttiek (tehát még a hetvenes-nyolvanas években érettségizettek) fele tudja e kérdésekre a helyes választ, addig a negyven év alattiaknak már csak negyede. Mindemelett a társadalom ideológia polarizációjával kapcsolatban is tanulságos adatok bukkannak fel: minél inkább jobboldalinak tartja magát a válaszadó, annál inkább hajlamos eltúlozni az elcsatolás mértékét, és minél inkább baloldali vagy liberális, annál kisebbnek tartja a területveszteséget. Ebből következik az is, hogy éppen a legradikálisabb jobboldaliaknak a területi revíziót szorgalmazóknak bannak elnagyolt képzeteik az elveszített területekről, és minden bizonnyal igaz ez a politikai spektrum túloldalára is – bár erre az idézett könyv szerzője nem tért ki. Pedig 1990 óta meglehetősen sok szó esett Trianonról a sajtóban és a médiában: ez a fordított arányosság (az elérhető információk tömegének növekedésével csökken a helyes tudás aránya) a jövőre nézve csak szkepszisre ad okot.
Trianonhoz számos legenda fűződik. Az egyik legmakacsabb és legnehezebben ellenőrizhető történet arról szól, hogy az utódállamok némelyike (főként Románia) kéjnők és/vagy hazafias szellemű bojárlányok szolgálataival igyekezett az antant államférfiait és szakértőit kedvezőbb döntésre hangolni. Ha valóban így történt, működésük kudarcként értékelendő.
Zsigereinkben Trianon óta töpreng a türelem,
míg koszos talpak alatt tüntet a történelem.
Egy magyar Erdély térkép az már valami. Részletesebb térképet el sem lehet képzelni, Erdély térképét minden magyar a szívében hordozza, és az, hogy Trianon óta Magyarország térképe és Erdély térképe két külön dolog, minden magyart fájdalommal tölt el.
Hát nem rettenetes, hogy mi magunk rosszabbak vagyunk a legátkosabb Trianonnál is…
Anyám képes lett volna a végtelenségig elvitatkozni apámmal azon, hogy azok az angolok, franciák, amerikaiak, japánok, olaszok, akik összeeszkábálták a trianoni békét, csak egyes nemzetek érdekeit ismerik el? Hol itt az igazság? A magyart csak rugdosni lehet?
Trianon előtt Magyarország soknemzetű ország volt, aztán erősen centralizált, egynemzetű ország lett belőle, amelyből hiányzik a másság kultúrája.
Magyar szemmel nézve legalábbis vicces, hogy gyakorlatilag MINDEN latin-amerikai országnak van egy Trianon jellegű traumája valamelyik szomszédjával szemben, csak éppen nem a területük és lakosságuk kétharmadát veszítették el, hanem egy lakatlan darabot a pampából, dzsungelből vagy a sivatagból.
Amióta a trianoni békediktátum által megcsonkított Magyarország, hegyvidékeinek legnagyobb részét elvesztette, Kőszeg városának, mint nyaralóhelynek és turistagócpontnak jelentősége lényegesen fokozódott.
Aki érzéketlen mások gondjával szemben, előbb-utóbb közönyössé válik övéi iránt is. Lássuk be, a magyar politikai érzék a kiegyezést követően – amikor erre úgyszólván utolsó esély kínálkozott – nem tudott kezelni sorsdöntő kérdéseket: a nemzetiségek gondja iránt közönyösen, ha nem éppen gőggel és ignoranciával viseltetett, elmondható, hogy ezernyolcszáznegyvennyolctól fogva ez a magatartás egyenesen vezetett a nagy trianoni trancsírozáshoz. A méltatlan eljárás földolgozása pedig rettenetes teher, kétségtelenül meghaladja a nemzet lelki erejét.
Hagyjuk most Kolozsvárt, de ott van például Nagyvárad, bárhonnan is nézzük, évszázados múltú, klasszikus magyar település volt a döntés idején, földrajzi fekvése folytán soha nem is lehetett része a történelmi Erdélynek, akkor pedig hogy a fészkes fenébe került nyolc kilométerrel odébb, egy újonnan kijelölt határ túloldalára? Úgy néz ki, csak úgy, merő kiszúrásból. De négyszáz kilométerrel odébb, Kézdivásárhely is évszázados magyar település mind a mai napig, eközben túl esik egy másik ország geográfiai középpontján. És mégis, mivelhogy bánatában vagy a furdaló lelkiismeret hatására az akkori neves döntnökök egyike sem szúrta tökön magát, és nem létezik sem erő, sem mód, sem szándék, amely itt igazságot tehetne és enyhítene a döntés szigorán, már csak méltóságunk érdekében olyan fölemelő volna túl lenni végre minden szinten ezen a megpróbáltatáson. Úgy érzem, egy nemzet nagykorúsága ott kezdődik, amikor megújulva túl bír lépni kudarcain, veszteségein. Az örökös panaszkodás nem indít meg senkit, a végén az egészből csak a szánalmas látvány marad. Ady háborgásaiból indultunk ki, pedig ő még csak a Trianon előtti állapotokat ismerte.
A csehek, akik a trianoni békekötés után birtokba vették az országnak ezt a részét, méltatlanul és igazságtalanul bántak a magyarokkal. Volt, akit vizsgálat és vádemelés nélkül évekre börtönbe zártak, és ez a sors végül a férjemet is utolérte, mert, ahogy a cseh ügyész mondta: „egy Andrássy gróf, ha eddig nem tette volna, biztosan elkövet valamit, ha alkalma nyílik rá”. Két hónapot töltött a kassai börtönben. Félmilliő koronába került, amíg ki tudtam szabadítani, és utána jobbnak láttuk, ha a határ túloldalán telepszünk le.